PART THIRTEEN

Sziasztok!
Megjöttem hát a következő résszel is. Mint a csoportban is írtam: a tegnapról lemondtam, mivel csak félig ment az írás. Az elejére még volt ötletem, aztán lefagytam. Csak bámultam a képernyőt, mint egy szobor. Szóval ezer bocsánat, de csak ma tudtam befejezni.
Először is szeretném most megköszönni Miss Sunshine-nak, aki 3.helyezést adott a Legegyedibb ötlet kategóriában a blogversenyén. Számomra ez sokat jelent, hisz' ez nekem egy próba is volt, hogy a blog megállja-e a helyét a dobogón, és nagyon boldog voltam, mikor megláttam, hogy 3. lett a Hero. (Az oklevél a fejezet allján!)
Másodszor pedig... igazából semmi mást nem szerettem volna mondani, mindössze még annyit, hogy köszönöm a kommenteket, és az 53feliratkozót, nem beszélve az oldalmegjelenítésekkel! Köszönöm!<3
Harmadszor, ami már tényleg nagyon semmiség: holnap lesz május elseje. Ti mit terveztek?^^ Én személy szerint kedvetlenül fogom a Ligetben tölteni az időmet a Majálison...xD
Jó olvasást! 

xoxo*

PART THIRTEEN

- Nem értem, mit problémáztok! – emeli fel a hangját Birdy felháborodva.

Dave és én már vagy fél órával ezelőtt próbáljuk beléverni a „problémánkat”, de ő csak azt a választ tudja nekünk adni, hogy mivel mi nem járunk együtt, ezért egy szavunk sem lehet!

- Na, jó! – csattan fel, meglepetésünkre, Adam az ajtó felől. Eddig abban a hitben voltam, hogy máris a bárban rendezi a behozatalt, de ezek szerint tévedtem. Hátrakapom a fejem, s kíváncsian várom a mondandóját, ahogy Dave is. – Birdy, szerintem mind a hárman egyetértünk abban, hogy egy r*banc vagy, és jobban tennéd, ha most szépen elhúznál! Nem láttalak szívesen az elejétől fogva, de mivel Lena egyfolytában védett téged nem mondhattam azt, hogy akkor is húzz ki a lakásomból. Most viszont a tököm tele! Komolyan észre sem vetted, hogy mindenki úgy gondolta, hogy egy k*rva vagy? A gimiben csakis Lena volt az igaz barátod! A francba is, mindig kiállt melletted erre te szimplán leállsz egy pasival smárolni, akit tulajdonképpen nem is ismersz, és ezzel megcáfolod magadnak azt az alibit, hogy miatta jöttél ide!

- Oh, igen? Képzeld, leszarom, mit gondolnak mások! A gimiben sem érdekelt, és most sem! A másik pedig az, hogy most úgy beszélsz, mintha én nem lennék igaz barátja! – áll ki maga mellett Birdy rákvörös fejjel, ami az idegességét jelzi. Adam gyorsan sétál elé, ezzel megnyomatékosítva a szavait.

- Pedig végre érdekelhetne az ilyesfajta vélemény, mert belegondolva igazuk lehet! Bassza meg, a fél iskola megvolt neked! És hogy te igaz barát? Gondolj már bele, hogy mit csináltál tegnap! Nagyon vak vagy, Birdy! De remélem az utat kifelé a lakásból még látod – mondja lealacsonyító hangnemben Ad, s elhagyja a szobát. Talán a hangneme ellen még tiltakoznék is Birdy-vel szemben, ha nem történt volna tegnap az, ami.

A szemem a barna hajú lányra szegeződik, aki lesokkolva, földbe gyökerezett lábakkal próbálja felfogni, mi is történt tíz másodperccel ezelőtt.

Az agyamban ezer és egy emlék játszódik le, ami hozzá köthető. Lényegében nem volt ő mindig ilyen… csak akkor lett ilyen az életstílusa (ha lehet ezt így nevezni), mikor én magára hagytam… S itt a vége! Ezzel ismerem be magamnak, hogy az, hogy ő ilyen lett az én hibám. A szívem összeszorul a gondolatra, hogy én csináltam belőle ilyen nőt.

Mintha fény gyulladna az agyam egyik eldugott sarkában. Felmerül bennem a kérdés: Kinek ártottam még?

A válasz pedig egyszerű: a szeretteimnek.

Vegyük a szüleimet: annyi bajt hoztam a nyakukra, hogy aggódásukban már-már a hajukat tépték. Nem okoztam nekik örömet sem a magaviseletemmel, sem a jegyeimmel, ami a szemükben nagy csalódás volt, tekintve, hogy az eset előtt mennyire példamutató gyerek voltam a számukra.

Aztán a testvéreim: Trace nem állt velem szóba, ez pedig neki is fájdalom volt, mivel azelőtt mindig mindent egymással beszéltünk meg. Ő olyan volt nekem, mint a másik felem, aki átérzi a helyzetem mindig, mindenben – ahogy én is neki.

A barátaim: igaz, hogy a barátaim száma nem haladta meg egy hadseregét, de akik a barátaim voltak, azok igazak voltak. Elüldöztem őket magam mellől. Bántottam őket a belőlem akaratlanul is előbukó szavakkal, amiket nem gondoltam komolyan, de az agyam irányítását átvette a drog.

És végül, de nem utolsó sorban: magamnak. Magamnak ártottam a legjobban. Tönkre tettem, elhanyagoltam, bántottam magam. Az alkohol, a drogok, a lelki depresszió előbukkanása leginkább mind nekem ártottak, s a sötétség, ami magával rántott rontott a helyzetemen.

A gondolataimat sorjában veszem át, és gondolok el mindent szép apránként, de végül mégis ugyanarra jutok, amire csak egy felületes átsiklás után is: én vagyok a hibás.

Négy nappal később

- Nem értelek – rázza meg a fejét Anne, miután elmondom neki a négy nappal ezelőtt történteket. A Justin-os ügyet, a Dave-Birdy párost a mosdóban, Dave reagálást a Justinnal művelt dolgok megtudása után. Kitálalok neki, mindent elmondok az érzéseimről, hogy mi kavarog a fejemben, s segítséget, útmutatást várok tőle, erre viszont csak ennyit kapok: „Nem értelek”. Rendben, én sem értem saját magam, de mégis úgy gondoltam, talán egy kívülálló többet mondhat. – Ha vonzódsz hozzá…, akkor miért nem próbálod meg?

- Mert… - ízlelgetem az előtörni készülő szavakat, de nem tudom rendesen helyre állítani őket úgy, hogy értelmes mondatot tudjak kinyögni. – Figyelj! Te még sosem éreztél Dave-nél egyfajta… sötétséget? – az alsó ajkamba harapva várom a válaszát. Lehet, hogy ez már csak megszállottság vele szemben, de mégis érzem. Érzem, hogy nem biztonságos ő annyira, mint amennyire próbálja bebeszélni nekem. Tapasztalati okom van arra, hogy ő nem egy szent, egy földre szállt angyal, de ez a sötétség más… rosszabb.

- Nem vagy te paranoiás? – válasz helyett ezzel a kérdéssel rukkol elő nevetve. – Dave nem egy gyilkos! Nincs mitől félned – próbál fej rázva megnyugtatni. Felsóhajtok, és hátradőlök a kávézó fából font székében.

- De ezzel még nem válaszoltál a kérdésemre! – hadarom el hirtelen pár pillanattal később.

- Nem, Lena, nem! Dave-vel semmi baj! Talán… vagyis biztos nem a jó-fiú-kategóriába tartozik, de nincs mitől félned!

Szívesen közölném vele a tényt, amit persze csak én és ő tudunk, miszerint már egyszer megerőszakolt, de türtőztetem a számat, és inkább csendben maradok.

Nem hiszem el, hogy csak én érzem, hogy nincs minden rendben körülötte! Vagy tényleg csak paranoiás vagyok? Nem, nem hiszem! Dave túl titokzatos ahhoz, hogy tőle kérdezzem meg, és azért az eléggé furcsa is lenne. Adam-mel nem hiszem, hogy tudnék erről beszélni, hisz’ mégiscsak a legjobb barátok. Ed-del szintén nem. Bella nem értené meg… Andrea! Nem is tudom… ő annyira zárkózott. Ha tudna is valamit nem hiszem, hogy megosztaná velem. Viszont abban biztos vagyok, hogy Andrea tisztában van a Dave körül történő eseményekkel, az erejével, az indulatával és a határaival is. Nem utolsó sorban pedig az őt körülvevő sötétséggel.

Kérésemre a bárba vonulunk át Anne-vel, hátha ott van Andrea. Reménnyel teli léptekkel, s mozdulatokkal sietek be a bárba, de csalódnom kell: Ed-en, és Dave-en kívül csak Adam törölgeti a poharakat a pult mögött.

- Mi van? – röhög Ed, az egyik dobogón elhelyezkedő asztal mögül. Dave, s Adam felénk kapják a tekintetüket. – Olyan sietősen jöttél be!

- Mindegy – sóhajtok fel, és leülök az egyik bárpult elé helyezett, magasított lábú székre, de rögtön el is megy a kedvem az üléstől, s minden más tevékenységtől, mikor meghallom Selena Gomez aranyos, és ártatlan Naturally c. számát a rádióban. – Adam, ajánlom, hogy kapcsold ki – nyögök fel fájdalmasan.

- Nem bírod Selena Gomezt, kis lány? – ül le mellém Ed, a másik oldalamra pedig Dave.

- Az nem kifejezés – horkantom a fejemet rázva.

Selena és az én rivalizálásunk, ami persze csak egy oldalú, még gimiben kezdődött, mikor meghallottam tőle a Naturally-t, amit rögtön megutáltam. Majd jött a többi elcsépelt szerelemről, és csalódásról szóló tömeg nóta, amit persze millió ember hallgatott a Földön. És most? Most öt év telhetett el (ha nem hat) a Naturally, és Selena korszaka óta, de még mindig adják a rádiók, TV-k.

- Na, ne mond, hogy te nem lennél a helyében! – bök oldalba Ed mosolyogva, kezében forgatva egy üveg sört, aminek a tartalma hajszál híján rajtam köt ki.

- Hánynék, ha olyan élre vasalt Disney sztár lennék, mint ő – adom meg a kielégítő választ negédes mosollyal az arcomon.

Anne időközben a pult mögé áll segíteni Adam-nek eltörölgetni a többi poharat annak ellenére, hogy szabadnapja van.

Az Andrea-val való beszélgetésem elhalasztva, de nem teszek le róla! Muszáj megtudnom, mi folyik Dave körül, mi az, ami őt ennyire sötétté, és titokzatossá teszi. Nem hiszem, hogy ő olyan ártatlan lenne ez ügyben. Ismerem őt… vagyis tapasztaltam, mire képes, így főleg nem tudom elhinni, hogy az a sötétség érzet vele kapcsolatban csak paranoiának tudható be.