PART THREE

Sziasztok!
Mint a csoportban is írtam, vasárnap=Hero! Ez a rész megint csak részletes lett, de nem bírtam ki, mindent le akartam írni. Hihetetlenül hálás vagyok a kommentekért, és köszönöm 17 feliratkozót is! +700 megjelenítés? Hitetlenkedem rendesen, mert nagyon sokan kattintotok az oldalra! Jó látni, hogy tetszik a történet és egyre többen iratkoztok fel az oldalra. Nagyon köszönök mindent! 
Szóval ebben a részben még egy valami derül ki Lena múltjáról, s minden résszel egyre többet fogtok megtudni róla. Egyébként a rész annak részét, amelyikben Lena 2012-es életéről van szó, Demi Lovato - Skyscraper c. száma ihlette meg szóval Demi-nek is köszönöm.:Dxd

PART THREE

A tömegen átverekedem magam, közben pedig próbálok úgy az ajtóhoz férkőzni, hogy egyikőjük se lásson meg, ami nehéz, mivel a dobogón van az asztal. Nem fordulok feléjük, hátha így egyikőjük sem ismer fel, még akkor sem, ha meglát. A szívem a torkomban dobog, de nem a jó értelemben. Félek… félek, hogy észrevesz, és utánam jön, bár kis esélyt látok rá. Megkönnyebbülök, mikor az ajtó kitárul előttem a kezeim által, és kiléphetek a „friss” levegőre. Lihegve kapkodom a fejem jobbra, s balra. Nem tudom, merre menjek. Nem akarok eltűnni, nem akarom, hogy Adam felesleges aggódjon értem.

Le kell nyugodnom! – gondolom. És igen! Szükségem van egy perc nyugalomra, hogy visszanyerjem az erőmet, amit a mosdóban vesztettem el. Nem tudom, hogy visszatudok-e menni. Nézzek a szemébe, és csináljak úgy, mintha az ég világon semmi sem történt volna? Menne az nekem? Ilyesfajta kérdések cikáznak át a fejemen, és mindre csak azt tudom válaszolni: ha nem próbálom meg, nem is fogom tudni. Felsóhajtok és az épület falának dőlve felnyögök, ahogyan az arcomat a tenyerembe temetve megrázom a fejem.

Lassan felemelem a lehajtott fejem, és oldalra pillantok, ahogyan megérzem a cigaretta füstöt. Igaz, ez New York, itt valaki mindig dohányzik, de ez most közelről jön. Az ajtó másik oldalán egy kigyúrt, kopasz, teletetovált férfi gyújt rá egy cigire, a dobozon pedig az áll, Marlboro. Az öngyújtóját a dobozba teszi, majd azt a zsebébe. Vágyakozva követem a cigarettás doboz útját, majd minden bátorságomat összeszedve sétálok a hapsi elé, aki kíváncsi tekintetével engem fürkész.

- Tudnál adni egyet? – bökök a fejemmel a zsebében pihenő dohányra, mire ő odakapja a tekintetét, majd vicsorogva előveszi a dobozt, kivesz belőle egy fehér papírral bevont vastag szálat, és a számba nyomja, majd az öngyújtóval készségesen meggyújtja nekem a cigaretta végét, ami enyhén füstölni kezd, majd mikor két ujjam közé veszem és egy erőset szívok belőle kissé eláll, viszont a papír fogyakozójában perzsel. – Kösz – fújom ki a füstöt, ő pedig biccent egyet felém.

Visszasétálok az eredeti helyemre, és ott úszkálok a teljes nyugalmamban. Az idegességem hirtelen alábbhagy, a pulzusom viszont az egekbe szökik, a szívem pedig gyorsabb tempóra vált a dobogás terén.

A dohányzásra pontosan 2012. december 05-én szoktam rá, két nappal a történtek után. Akkor magamra varrattam egy feliratot, amely jellemezte az akkori életemet: „Save me from myself”. Az öngyilkossági kísérlet szerepelt a „hogyan tegyük tönkre magunkat” listámon, az első helyet foglalta el. Sosem volt szándékomban megölni magamat. Titkos segélykérés volt részemről, hátha valaki észre veszi, és segít, de ennek ellenében mindig takargattam. Akkoriban nem értettem magamat, a szándékom mindig magam ellen irányult… a nehéz korszakon át egy valami, vagyis inkább valaki segített: Adam, és én azóta is hálás vagyok neki.

A cigi lassan elfogy, én pedig csalódottan, de annál nyugodtan dobom a földre. Az alsó ajkamat harapdálva állok az ajtó előtt, nem bírom a kezem a kilincsre tenni. Többször is megfordul a fejemben a menekülés lehetősége. Nem muszáj szembe néznem a problémával, de nem lehetek ilyen gyenge! Túlléptem azon, hogy megerőszakolt, először is szembe tudtam nézni vele! A fenyegetés viszont már hatással van rám. Nem azért, mert félek tőle, hanem azért, mert bántott, és még meg is fenyeget! Eddig legalább hittem, hogy talán megbánta az illető – tévedtem.

Még egy ok, amiért szembe kéne néznem vele. Tudatni vele, hogy nem érdekel, mit tesz, mit mond, én erős vagyok! Elhatározom magam, benyitok a bárba, és felfrissülve, nyugodtan sétálok vissza az asztalhoz. Mind az öten felpillantanak rám, én pedig elfoglalom a helyemet.

- Cigizel? – szaglászik meg Bella csodálkozva.

- Ja – mondom kurtán, s kíséretében bólintok egyet.

- Nem néztem volna ki belőled! – rikkantja el magát Andrea kissé büszkén.

- Sok dolgot nem tudtok rólam – mondom lényegretörően, s Davere pillantok, aki vigyorogva veszi tudomásul, hogy burkoltan célozgatok felé, de ezt a többiek ugye nem tudják, és szeretném, ha ez így is maradna.

Őrült csókolózásba forrunk össze. Kezei a combomon járnak fel, s le. A  nyakamra tér rá, amit durván szívni, és harapdálni kezd. A fájdalomtól, és egyben az élvezettől felnyögök, mikor meghallja erőteljesen a fenekembe markol, és felemel, a lábaimat pedig automatikusan kulcsolom össze a dereka körül. Felnyögünk, ahogyan az ágyékunk egymáséhoz ér, s még nagyobb hévvel tépjük egymás ajkát. Kezei a farzsebembe tévednek, amivel újabb élvezetet nyújt nekem. A lépcső felé indul el.

Nem tudom, hol vagyok, nem tudom, kivel vagyok, csak azt tudom, hogy élvezem, s nem érdekel semmi.

Hirtelen érzem meg, hogy a hátam az ágy finom, puha matracát érinti.  A férfi fölém kerekedik, s lefejti rólam a hátul cipzáras ingemet, majd egyszerű mozdulattal – szó szerint – a melltartómat is letépi rólam. Ezt követően felbátorodom, s lassan felhúzom a pólóját, így feltárom kidolgozott felsőtestét. A fehér darabot a szoba másik sarkába dobom, s az övével kezdek vacakolni, eközben meg sem szakítom a csókunkat. Lerugdossa magáról a nadrágot, és rólam fejti le a shortot. Megragadja a kezem, és lassan, gyengéden vezeti le a testén, egészen a boxeréig, ami „enyhén” dudorodik. Belemosolyodom a csókunkba, ami őt is mosolygásra készteti. A két hüvelyujjamat a nadrágja egyik-másik oldalába akasztom, és kínozva lassúságommal tolom lefelé, eközben ő már le is kapja rólam a bugyimat. Felmordul, jelezve, ő már nem tud várni. Felgyorsítva az eseményeket lerántom róla az utolsó textil darabot, és az ágymellé ejtem. Alig kerül le róla a boxer, máris megérzem a feszítő érzést, ami a fejemet, majd szétrobbantja. A fejét felemeli, így kinyitom a szemem, s szembe kerülök Dave zöld szemeivel, göndör hajával, s kaján vigyorával….

Mennydörgésre ülök fel az ágyamban, és kitágult szemekkel nézek magam elé, ahol a síkképernyős plazma tv van. Az ágyban keresem a partnerem, akit pár pillanattal ezelőtt láttam magam fölött, de nem találok senkit. Ekkor üt belém a felismerés; álmodtam. Zihálok, ahogyan visszagondolok arra, hogy Dave  az a személy, akinek az álmomban odaadom magam, s ez hihetetlen is. Pont annak, aki az életemet tönkre tette? Aki engem tönkre tett? Idegesen vágom a párnát a fejemhez, és nyögök fel. Már megint arra pontra jutok, hogy nem értem magam. Dave nem az a pasi, akiben a szülők feltétel nélkül bíznak. Dave olyan, aki elhívja a lányt randizni, majd mikor megjelenik a családi háznál szimplán felgyújtja, csak úgy viccből. És, hogy ez hogy jön ide? Hát úgy, hogy Dave – tagadni képtelenség – nem kicsit vonzó. Első látásra látszik rajta, hogy nem tartozik azok közé, akik kezdetben megtartják a lánnyal az egy métert. Ez némely szempontból jó, mert izgalmas, viszont az én szempontomból félelmetes, mert tudom, mire képes. S bár, igen, félek tőle, mégis akarom, hogy miattam térjen jobb útra. Azt akarom, hogy én legyek az a személy az életében, akit feltétel nélkül a bizalmába fogad, pedig tudom, hogy ez lehetetlen.

Miután így beismerem magamnak, hogy egy részem igenis akarja, hogy velem legyen, átkozom magam. Nem szabad ezt akarnom, nem szabad megadnom magam a csábításnak, különben megint alul maradok (átvitt értelemben, és szó szerint is). Előre látom; ez a harc nem lesz könnyű, de nem adhatom fel!

PART TWO

Sziasztok!
A csoportban kitett poszthoz elnyomó többségben (mindannyian, akik írtak) azt mondtátok még ma legyen meg a második fejezet, hát itt van! Holnap nem tudom hozni, mert a másik blogomra írom a fejezetet még ma, és holnap, aztán csütörtökön sem, sőt pénteken sem, mert akkor is a másik blogommal leszek elfoglalva. Hoztam volna én ezt a részt előbb is, de biológia versenyen voltam, ami nem mellesleg viszonylag jól sikerült, mivel a 32 gyerekből, én a nyolcadik lettem, szóval büszke a fejem! (:D) Nem mellesleg köszönöm azt a négy kommentet, azt 11 pipát (Elolvastam: 5, Tetszik:6), a 14 feliratkozót, a több, mint 400 oldalmegtekintést, és azt, hogy olvastok! Enternal dreamer♥ kommentjét olvasva rendesen bekönnyeztem, nagyon édes, hogy ennyire tetszik már a történet! Diana.*, Katie Boo, Li ttle kommentjein pedig szintén vigyorogtam, nagyon köszönöm mindet, nem sokára válaszolok is rájuk!:) Most viszont olvassátok szeretettel, és Hero-érzéssel, ebben a részben sok-sok Dave-Lena van, ami nem igazán pozitív Lena részéről, a történet részéről viszont igen, szóval (dobpergés) itt a rész! Jó olvasást!:)

xoxo*

PART TWO

- Gyere, ülj le mellém! – paskolja meg a maga melletti üres helyet Bella. Kénytelen vagyok a tekintetemet elszakítani Davétől. Rámosolygok a lányra, majd helyet vonakodva helyet foglalok az előbb általa érintett széken. – Honnan jöttél? – érdeklődik rögtön kíváncsiskodva, közben pedig az asztalra támaszkodik, hogy jobban tudja figyelni az arcom.

- Bostonból – mondom, s óvatosan rásandítok Dave-re, aki árgus szemekkel, feszülten figyel engem.

A szívem olyan hevesen dobog, hogy attól félek kiugrik a helyéről. A kezeim görcsösen szorongatják a pólóm alsó szegélyét, míg erőltetett mosollyal az arcomon figyelem a felém fordult öt arcot, de leginkább Dave-t. A félelem lassan úgyérzem úrrá lesz rajtam, s éppen ezért vagyok feszült; próbálom türtőztetni magam és a könnyeim.

- Miért jöttél New York-ba? – kérdezi meg a vörös fiú, Ed szintén nagy mosollyal az arcán.

- Mert… - kapom felé a fejemet, így újra megszakítom a szemkontaktust Dave-vel – mert…

- Mert kellett neki a nyugalom – vág közbe Adam, mire én hálásan pillantok felé, és alig láthatóan eltátogok egy köszönömöt, míg a négy ember felé fordul.

- Akkor nem jó helyre jöttél! – rázza meg a fejét Andrea nevetve. Értetlenül nézek rá, mire magyarázásba kezd: - Mármint, New York nem a legnyugisabb város, ha érted, hogy értem. Itt mindig történik valami!  Még éjjel sem nyugszik a város, nemhogy nappal! – legyint egyet, és belekortyol piros italába, ami után fintorog egyet, jelezve, hogy nem a leggyengébb a hatása.

- De biztos jobb, mint Boston – mondom ezzel kissé kimagyarázom magam.

- Miért, mi van Bostonba? – kapja fel a fejét Bella kíváncsian. A szeméből ki lehet olvasni a kislányosságot, a turpisságot, pedig nálam biztosan nem fiatalabb, mégis nagyon gyámoltalannak tűnik!

- Ö… kikötő? – teszem fel a kérdést leginkább magamnak, s a kérdésben elrejtem ezt: Én teljesen hülye vagyok? Ennél nagyobb marhaságot nem is tudnék már kitalálni!

Egyszerre hangzik fel a nevetés az asztalunktól, Dave-re pillantok, aki lehajtott fejjel elereszt egy kisebb mosolyt lehetőleg úgy, hogy azt én – vagy talán a többiek se – lássam.

A kérdésekre felelgetek, bár nincs kedvem hozzájuk. A két lány nagyon kedves, Andrea kissé élesebb stílusban, de Bella végtelenül aranyos velem. Ed néha elejt egy kérdést, amire én semlegesen bár, de válaszolok. És, hogy miért semlegesen? Dave kevesebb, mint három éve megerőszakolt… nem hiszem, hogy Ed annyira más lenne, ha vele barátkozik.

- Mindjárt jövök – állok fel ezzel megtörve a kérdés-válasz láncot, amitől már a falra mászok.

Először csak nyugodtan, majd egyre gyorsabban haladok a mosdó felé, már-már célként fogom fel, egy menedékként, ahol nem kérdezgetnek a múltamról.

Arról a múltamról, amiben Dave is helyet foglal magának, a fájdalmas emlékekkel párosítva. Ha tehetném elmenekülnék előle…, de nem teszem, mert akkor ő nyerne. Inkább teszek úgy, mintha nem is tudnék már erről semmit, mintha elfelejtettem volna, minthogy nyíltan beismerjem, hogy győzedelmeskedhet felettem, hogy elnyomhat, hogy hatással volt rám azzal a dologgal, amit akkor tett.

Az óriási tükörben, ami a három mosdókagyló fölé van helyezve, megnézem magam. Az arcom meggyötört, kissé fáradt, nem csodálkozom. Felsóhajtok, és kezet mosok, majd egy törlőkendőben, úgy ahogy szárazzá varázsolom hófehér kezemet. Megigazítom a hajamat, majd nagy nehezen ráveszem magam, hogy visszamenjek oda, ahol gyilkos tekintettel bámul rám az életem megrontója. Kilépek a női mosdóbon, de egy pillanat múlva vissza is kerülök oda egy erős karnak köszönhetően, ami durván húz be a helyiségbe, majd kulcsra zárja az ajtót. A falnak préselődve, kitartóan nézek a zöldszempárba, ami képes lenne ölni is.

- Miért csinálod? – üt egyet ököllel a falba dühösen, míg a másik kezével a fejem mellett támaszkodik meg. Az arcunk csak öt centire van egymástól, engem viszont ez nem hoz zavarba. A múltja, ami összeköthető az enyémmel lehetővé teszi, hogy ne gondoljak rá úgy, mint egy normális férfira, aki képes lenne hatást gyakorolni akár a testemre, akár az érzelmeimre.

- Mit? – kérdezek vissza semleges arckifejezéssel.

- Miért teszel úgy, mintha kib*szottul nem tudnád, mi történt? – morogja, s szinte már köpi felém a szavakat. A tekintete láttán egy pillanatra elbizonytalanodom, de beugrik, hogy nem szabad gyengének mutatnom magam. Nem szabad, hogy lássa rajtam a félelmet!

- Mert nem tudom – vonok vállat hanyagul, és én ezzel le is zártnak tekintem a témát, ő viszont nem. Miután próbálok kiszabadulni a karjából álló cellából, amit körém von, ő a pultnak dönt, s erőteljesen nyom a vörös márványból készült állítmánynak, ami egyre jobban kezd fájni, de nem szólok, csak csöndben állom a tekintetét.

- Mindketten tudjuk, hogy hazudsz – ereszt el a mosolyt, ami jobban hasonlít egy vicsorgásra, mint egy kedves gesztusra. – Miért nem mondod el Adamnek, hogy mit tettem? Miért nem mondod el Ednek, Andrea-nak és Bella-nak? Megtehetnéd! – emeli fel minden egyes szónál a hangját, de nem rémülök meg, tartom magam.

- Nem tudom, miről beszélsz – sziszegem erőteljesen, és újra próbálom kiszabadítani magam, de most sem szárnyalom túl az ő erejét, sőt, az újabb próbálkozásommal elérem, hogy még szorosabban fűzze az ujjait a csuklóm köré. Csípőjét az enyémnek nyomja, ami egy morgást, és egy szélesebb vigyort vált ki belőle, míg én fapofával bámulok vissza rá.

- Már megint hazudsz! – nevet fel halkan, s az ég felé emeli a tekintetét, mintha csodát várna, majd újra rám emeli, de cseppet sem lesz kedvesebb sem a mosolya, sem a szemeibe tükröződő érzések. – Szóval azt szeretnéd, hogy emlékeztesselek? – simít végig az arcomon, így a bal kezem szabadjára engedi. – Boston, 2012. december harmadika. Te egyedül, mi hárman. Én voltam az első. Először visszakoztam, majd belementem a játékba, és tudod, mit? – költői kérdésnek szánja, nem válaszolok. A fogaimat csikorgatom, mikor újra bevillannak az emlékképek, amikor sírtam, sikítottam miatta. Dave miatt. – Rohadtul nem bántam meg! – vigyorodik el újra, bár ez a mosoly már inkább önelégültnek tűnik. – Mert élveztem, ahogy…

- Állj! – kiáltok összeszorított szemekkel, s az elkövetkezendő pillanatban már átkozom is magam. Viszont reális gondolkodással mégsem én vagyok a hibás, amiért ennyire fájnak az emlékek; ez nem múlik el röpke pár év alatt, ennek nyoma marad, s ez benne mély nyom, ami nem méltóztatik eltűnni egy ideje, én pedig kénytelen vagyok együtt élni ezzel a folttal, ami bepiszkítja a múltamat.

- Nocsak, mégis emlékszünk? – szorítja újra a csuklómat a márványnak már erőteljesebben, mint az előbb. Fájdalmasan felszisszenek, ahogyan érzem, hogy a márványpult éles széle bevág a csuklómnál. – Akkor újra megkérdezem! – szűri a fogai közt, s nyomatékot ad a mondatának azzal, hogy még jobban a pultnak nyom. – Miért nem kürtölöd világgá? Megtehetnéd! – ismétli magát. – Ne legyen félreértés, édes, ha bárkinek is elmondanád annak következményei lennének, csupán kíváncsi vagyok!

- Adam tudja – mondom elhaló hangon, de már kerülöm a tekintetét.

- Ó, szóval árulkodtunk? – a szorítása fokozódik, én pedig újra felszisszenek a pult szélének bevágása miatt. 

- Nem tudja, hogy te voltál – rázom meg a fejem, miközben próbálok értelmesen beszélni a fájdalom ellenére. – Csak azt tudja, mit történt, de fogalma sincs arról, hogy neked ehhez közöd van.

- Rendben – bólint egyet, majd mintha jól végezte volna dolgát elenged, a tükörben megigazítja a haját, s egy mosoly kíséretében kinyitja az ajtót, és elhagyja a női mosdót.

A csuklómat dörzsölgetem, és veszem a bátorságot, hogy ránézzek. Ujjainak helyén piros folt díszeleg az egyébként fehér bőrömön, ezért a pólóm ujját teljesen lehúzom, hogy takarja az újonnan szerzett „sebet”. Felnyögök az előbb történtekre visszagondolva, majd kétségbeesetten beletúrok a hajamba… fogalmam sincs, mi volt ez. Tudom, emlékszem arra, mit mondott, de nem tudom felfogni. Alapjáratban megfenyegetett, kissé burkoltan, mégis nyilvánvalóan. Dave természete egyre jobban megrémít, mintha nem lenne elég még az is, hogy van egy közös, ám borzalmas „élményünk”, amit én próbálok elfelejteni, ő viszont ezek szerint nem.

Nem tudok akkora erőt venni magamon, hogy szimplán kisétáljak, mintha semmi sem történt volna. Egyszerűen nem menne, ezért az egyszerűbb megoldást választom: elmenekülök a probléma elől… szó szerint.

PART ONE

Sziasztok!
Köszönöm, hogy máris ennyien bíztok a történetben, hogy feliratkozzatok. Köszönöm, a kommenteket, a pipákat, az oldalmegjelenítéseket, mindent! A cseréket nem sokára ki fogom tenni! Ebben a részben nagyon sok a leírás, leginkább az elején, remélem nem fogjátok megunni, mivel nagyon részletes lett, de a végén már jobb, és a következő résztől kezdődik majd el igazán minden. Nos, nincs mit mondanom még, remélem tetszeni fog! Jó olvasást!:)

xoxo*

PART ONE

2015. V. 12. – New York

A vonat lassan lefékez a pályaudvaron neki szánt vasútvonalon, s a vezető elmormol egy köszönést, amiért ezt a járatot választottuk, reméli legközelebb is őket választjuk meg a többi, majd elköszönöm, és közli velünk, hogy már biztonságosan leszállhatunk a járműről. Nagy nehezen leemelem a két bőröndöm, és az egy utazó táskámat az ülés fölötti tartóról, és lesétálok velük a vonatról. Hirtelen megtorpanok. A bolyongó, siető emberek körülöttem össze-vissza kavarognak… elveszettnek érzem magam, nem tudom, mit csináljak. Elinduljak? Vagy várjak, hátha megtalál? Végül az indulásnál döntök. Óvatosan, lassan közlekedek, kerülgetem a tömeget.

Körülöttem páran ölelésben forrnak össze az újratalálkozás örömére, én viszont még mindig csak fapofával bámulok jobbra-balra, miközben lassú lépteimmel egyre közelebb jutok a pályaudvar óriási kapuja felé, ami tárva nyitva áll. Adam sehol, én pedig egyre kétségbeesetten gyorsítok a tempómon, hogy végre kiérjek New York nyüzsgő utcájára.

Mikor kilépek rögtön megcsap a város kipufogótól, szmogtól megtöltött szellője, ami minden sétáló emberen végig söpör. Furcsállva ráncolom össze a szemöldököm; míg a pályaudvaron a levegő alig szennyezett, kint pedig érzem a jellegzetes levegőt, ami a nagyvárosokhoz tartozik, New Yorkban viszont ez a szag erősebb. Az úton kissé lerobbant autók száguldanak, de a legtöbbjük fényesre csiszolt, fehér/fekete BMW-k, Bently, Lexus és más a világon elismert autómárkák mászkálnak végig az úton, mintha vörös szőnyeg lenne eléjük terítve. New York nem más, mint Boston… talán csak büdösebb, de az orrom – átlagban – nyolc perc után úgyis megszokja az új szagot, így az már nem lesz olyan zavaró.

Miután megvizsgálom az újságot áruló standot, ahol minden ember kedvére olvasgathatja a számára megfelelő újságot, a kisebb parkot, amely fekete, fém kerítéssel van be kerítve, s hol a gyerekek vígan játszanak, a játszóteret, a ruhaüzletet, a parkolót, Adam keresésébe kezdek. Hirtelen valaki a hátam mögött takarja be a kezem, mire én ijedten rezzenek össze. Akaratom ellenére is megfeszül minden izmom, ledermedek. Kezeim már majdnem elengedik a bőröndöt, de akkor egy ismerős hang szólal fel.

- Kitalálhatod ki vagyok! – szól „titokzatosan”. Tudom, hogy ő az. Szinte már magam előtt látom a hang tulajdonosának fekete haját, bogár szemeit, fehér bőrét, sűrű borostáját, edzett alkatát. Kíváncsi vagyok, mennyit változott.

- Adam – fújom ki megkönnyebbülve a levegőt, egy pillanatig azt hiszem egy idegen, s ezzel újra előjönnek a szörnyű, borzongató érzéseim. – Jó újra látni! – vonatkoztatok el egy kicsit a paranoiás gondolataimtól, és megpördülök. Nem változott semmit: ugyanaz a fekete haj, ami talán kissé kócosabb, mint régen (mivel akkor mindig lenyalta), a borostája még díszeleg arcán, jellegzetes, eltéveszthetetlen vonásai megmaradtak, az öltözéke talán kissé lazább, de jobban áll neki.

- Téged is, Hels! – Utálom ezt a becenevem, de szerencsére csak ő használja. Mindenki másnak Lena vagyok, vagy a „szürke kisegér csaj, akinek a múltjában történt valami, de senki sem tudja mi” – így emlegetnek a legtöbben. – Mióta vagy itt?

- Nem rég óta – rázom meg a fejemet, pár tincset sötét barna hajamból pedig a fülem mögé tűrök. – Csak pár perce – teszem hozzá pontosításként, így biztosítani tudom őt abban, hogy nem várok rég óta.

- Akkor jó – mosolyodik el végre kedvesen, ami szintén jól áll neki, csakúgy, mint a borostája. Tulajdonképpen Adam szuper pasi – igen ezt én mondom! Régebben (értsd: tízedikben) még rá akartam mozdulni, de azóta már a bátyámmá nőtte ki magát; imádom őt. Sokat segít nekem azóta az este óta, csak ő, és a pszichológusom tudja a változásom okát. Birdy elfogadta, hogy nem szeretnék róla beszélni, és - bár nem tudta miért segít - , de segített, és ez sokat jelent.

- Na, gyere, menjünk! – kézbe veszi mindkét bőröndömet, és még mielőtt tiltakozni tudnék az autóba csomagtartójába helyezi őket.

Nagy sóhajjal ülök be az anyósülésre, az válltáskámat pedig a hátsó ülésre dobom. Megvárom, míg ő is beszáll, s elindítja a kocsit.

- Mivel foglalkozol? – kérdezem meg a régóta oldalamat fúró kérdést, amire még egyszer sem tértünk ki a beszélgetéseink során. Így belegondolva kicsit én központú az, hogy mindig csak rólam beszéltünk, és a depresszióm kilábalásából.

- Egy bárt vezetek… kocsma, bár, játékterem, aminek nevezni akarjuk – von vállat apró mosollyal az arcán, az útról viszont nem veszi le a szemét.

- Játékterem? – vonom fel a szemöldököm, és kíváncsian felé fordulok. Mindent hinnék, de azt nem, hogy játékterme van.

- Van egy billiárdasztal – magyarázza meg. A játékteremnek nevezett (ezek szerint) szimpla bár, amiben van egy billiárdasztal kíváncsivá tesz. Tudni szeretném, milyen hely az, ahol Ad naponta dolgozik. – Holnap megmutatom – mosolyog felém, mintha olvasna a gondolataimban. Szintén mosolyogva bólintok egyet.

Az út további részében nem szólunk egymáshoz; én az ablaknak támasztva a fejem bámulok kifelé, s felmérem New York utcáit, az embereket, a sarkokon lévő gyümölcs standokat, a buszmegállókat. Nem sokban különbözik Bostontól, talán csak a felhőkarcolókra felszerelt hirdetőtáblák mutatják másnak…, míg New York tele van reklámokkal, Bostonban csak néhol fordul elő egy-egy  hirdetés. Otthon minden magát adja el, míg itt a cégek harcolnak egymással, minden a versengésről és a pénzről szól, bár nem mintha otthon ez nem lenne olyannyira igaz, mint itt, de mégis csak a szülővárosomról van szó, elfogult vagyok.

Lassan parkol le egy vajszínű, három emeletes, téglaépítésű háznál. Mielőtt kiszállok, a szemem hosszan elidőz a panelen; minden ablakpárkányt egy faragott virág díszíti, ami eleganciával fűszerezi meg az amúgy is dekoratív házat. A kapu kacskaringós alakokból áll össze, amik feketével vannak lefestve, pont, mint a pályaudvar előtti parknál is. A legfelső emelthez egy hosszan végighúzódó erkély is tartozik, míg a többihez csak egy óriási ablak társul,  de a legnagyobb meglepetésemre az összes ablakot fehér, csipkés függöny keretezi belülről.

Alig veszem észre, hogy Adam a bőröndjeimet már ki is pakolja a csomagtartóból, a kapuhoz, majd hozzám siet, és kinyitja nekem az ajtót.

- Nem kellett volna az összeset neked kipakolnod, segítettem volna – mondom, miközben kikászálódom az autóból, és becsapom az ajtót magam után.

- Ugyan már! – legyint egyet, s ezzel a mozdulattal hozzá is teszi (némán), hogy semmiség ez neki.

Elsétálunk a kissé régimódi, barokkhatású, fekete fém kapuhoz, s Adam beírja a házkódját. Kissé meglepődöm, mivel nem gondolnám, hogy egy ilyen házhoz kapukód szükséges – kulcsban reménykedtem. Hangos, vékony, csipogó hang hallatszik, és ez jelzi, hogy Ad helyesen írta be az öt számjegyből álló kódot, s a kapu nyitva áll előttünk.

A lift szintén egy kapuhoz hasonló ajtóval rendelkezik, ami tökéletesen passzol a ház többi részéhez. Belülről is a barokk stílus jellemzi a folyosókat; túl díszített, kissé csicsás, mégis stílusos dekoráció, pár aranykeretes festménnyel, egy giga órával, amelynek arany szegéjjel keretezett számai azonosan nagy méretűek, a mutatói pedig körökből állnak. Soknak tartom már az elemzésemet, ezért abba is hagyom a ház tanulmányozását, és megállapítom, hogy kész, vége ez a ház kívülről és belülről is barokk, ez a stílus pedig magát magyarázza meg.

- Tetszik? – kérdezi, mikor már az ajtónál állunk, ő pedig a zsebéből kotorja elő a kulcscsomóját.

- Nagyon szép – válaszolok röviden, kurtán, mégis lényegre törően. – Kissé túldíszített… - vallom be. Az én ízlésemnek ez tényleg nagyon csicsás, mégis azt mondom rá: gyönyörű.

- Csak kissé? – nevet fel, s már nyitja is az ajtót. A harmadik emeleti ház belseje tárul fel előttem. Minden ízlésesen, és egyszerűen van elrendezve. Leginkább a fehér szín dominál a nappaliban, a konyhában pedig a fekete van a középpontban.

- A vendégszoba a folyosó végén – mondja, mikor már beérünk a nappaliba, és lepakoljuk a cuccaimat a földre. Fejével a kis, szűk, mégis világos folyosó felé int. meg is pillantom az utolsó, hófehér ajtót, ami a jobb oldalon helyezkedik el.

Elindulok annak az irányába, és kíváncsian nyitom ki az ajtót. Pont olyan, mint amilyenre számítok. Fekete-fehér, de nekem tetszik. Egyszerű, mégis szép. Egy ajtó nyílik a szobából egy másikba, így bekukkantok abba is. Külön fürdőszobával rendelkezik? Erre nem számítottam, de kellemes meglepetésként ér.

Kipakoljuk a ruháimat a szekrénybe, Adam mindent megmutat a házban, hogy otthonosan tudjak mozogni, ha ő nem lesz itthon. Megnyugtat afelől, hogy nem lesz, mit ennem - mivel pocsék szakács vagyok -, van bejárónője, aki hetente eljön hozzá, és készít valamit neki, de az nem szokott sokáig tartani, ezért ő maga szokott naponta főzni.

A ház nagyon kellemes, nyugodt. A kilátás nem az igazi, mivel Manhattanben panelházak tömkelege sorakozik fel, de (Adam elmondása szerint) éjszaka gyönyörű, mivel ki szokott lenni világítva.

Igazából ezt a lakást sokkal jobban otthonomnak érzem, mint a Bostonit, ahol anyáék vannak. Itt nem ismer senki… ott mindenki tudja, hogy valami nem stimmel a hátteremmel, és éppen ezért nem szeretnék oda visszamenni, éppen ezért jövök ide élni. Új életre számítok, új emberekre, akik nem tudják, mi történt velem, s megbízható idegenekre, akiket talán majd a barátaimnak nevezhetek.

2015. V. 13

Tegnap Ad zömében megmutatta nekem várost, a nevezetességeket, a törzshelyeit. Szimpatikus New York, kissé hűvös (nem az időjárásra értem). Viszont az óriási irodaházak nem kicsit vették el tegnap a kedvem. Igaz, Bostonban is van, mégis itt más… megint elfogult vagyok…

Alapban tetszett, és mivel a tájékozódási készségem jó, úgy érzem eltévedni sem fogok. Minden utca más, minden utcában más boltok, üzletek, cégek sorakoznak fel a házak földszintjén, és ez megkönnyíti a turisták dolgát, akik netalántán eltévednének. Az emberek kissé távolságtartóak, de ez engem nem zavar, hisz’ én is az vagyok…

Mint ahogyan megígérte nekem elhoz a bárba. Rögtön elvarázsol; van benne valami különleges, mégis tömeggyártású… olyan bár, ami nem azért van így berendezve, hogy vonzza a sznobokat, hanem azért, hogy kényelmes legyen. Tükrözi Adamet. A kisebb dobogón tényleg ott van a biliárdasztal, ahol pár srác máris játszik. Én bárpultnál ülök, és beszélgetek az egyik lánnyal, akivel rögtön megtaláltuk a közös hangot, mikor Adam idehozott. Ijedten ugrok egyet ültömben, mikor valaki erősen megkocogtatja a vállamat. Kíváncsian hátrafordulok, bár tudom, hogy Ad áll mögöttem. A sejtésem beigazolódik, nagy mosollyal az arcán megragadja a kezem, és a tömegen át kezd vonszolni az egyik asztalhoz.

- Hova megyünk? – kérdezem meg, közelebb hajolva a füléhez, mivel a kisebb hangzavar miatt alig hallaná, ha fél egy méter távolságból beszélnék neki.

- Bemutatlak valakiknek – feleli egyszerűen, s már le is fékez az egyik asztalnál, ahol négyen ülnek. Két lány és két srác. Az egyik lánynak rikítóan vörös haja van, amivel rögtön kivívja a figyelmemet. Porcelán fehér arcához jól megy a tűzvörös haja, zöld szeme pedig mély tekinteteket varázsol neki. A másik lány barna hajú, kissé világosabb barna, de neki is fehér a bőre, bár nem olyan szép, mint a vörös hajú lányé. Telt ajkai vannak, én pedig ezért is biztos vagyok benne, hogy nem természetes, a lány mégis szép, bár nem olyan feltűnően, mint a másik. Hozzájuk képest, én egy sarokban álldogáló kis egér vagyok, ezért is szakítom el a tekintetem tőlük és fordítom a két srác felé.

Az egyik meglehetősen emlékeztet egy manóra; természetes vörös haja van, kissé négyszögletes feje, kék szeme van, széles mosolya. Nem tudom, miért, rögtön jó benyomást kelt, kedvesnek tűnik. A másiknak kócos, göndör fürtjei, szintén világos bőre, mint mind a háromnak, élénk, smaragdzöld szemei vannak. Ismerős… túlságosan is ismerősek nekem a göndör fürtjei, amik oldalra vannak simítva, de még mielőtt rátudnék jönni, honnan is ismerem, Ad megszólal.

- Srácok! – szól a négy tagnak, akik az asztalkörül, egy-egy ital társaságában ülnek egymással szemben, de mikor Adam megszólítja őket felkapják a fejüket, pont rá, majd mikor feltűnik nekik, hogy én is itt vagyok, rögtön én kerülök a figyelem középpontjába. – Ő  itt Hels, már meséltem róla – mutat rám vidáman, de lehervad a mosoly az arcáról, mikor szúrós pillantást vetek rá a név hallatán. – Vagyis Lena. Igazából csak én hívom így, szóval akkor ő itt Lena. Lena, ő Andrea – mutat a vöröskére -, ő Bella – vált a barnára -, ő Ed – mutat a természetes vörös srácra, majd utána az utolsóra – és végül ő Dave.

A szemem megakad a Dave nevű göndör srácon. Nyugtalanító érzés veszi át felettem a hatalmat, a lélegzésem egyre gyorsul, már biztosan tudom, hogy láttam valahol régebben. Akkor villan be. Azon az estén, azon az éjjelen, akkor, és ott, ő volt az, akibe utoljára fektettem reményt, ő az, aki engem – annak ellenére, hogy nem ismertem – cserben hagyott.