PART ONE

Sziasztok!
Köszönöm, hogy máris ennyien bíztok a történetben, hogy feliratkozzatok. Köszönöm, a kommenteket, a pipákat, az oldalmegjelenítéseket, mindent! A cseréket nem sokára ki fogom tenni! Ebben a részben nagyon sok a leírás, leginkább az elején, remélem nem fogjátok megunni, mivel nagyon részletes lett, de a végén már jobb, és a következő résztől kezdődik majd el igazán minden. Nos, nincs mit mondanom még, remélem tetszeni fog! Jó olvasást!:)

xoxo*

PART ONE

2015. V. 12. – New York

A vonat lassan lefékez a pályaudvaron neki szánt vasútvonalon, s a vezető elmormol egy köszönést, amiért ezt a járatot választottuk, reméli legközelebb is őket választjuk meg a többi, majd elköszönöm, és közli velünk, hogy már biztonságosan leszállhatunk a járműről. Nagy nehezen leemelem a két bőröndöm, és az egy utazó táskámat az ülés fölötti tartóról, és lesétálok velük a vonatról. Hirtelen megtorpanok. A bolyongó, siető emberek körülöttem össze-vissza kavarognak… elveszettnek érzem magam, nem tudom, mit csináljak. Elinduljak? Vagy várjak, hátha megtalál? Végül az indulásnál döntök. Óvatosan, lassan közlekedek, kerülgetem a tömeget.

Körülöttem páran ölelésben forrnak össze az újratalálkozás örömére, én viszont még mindig csak fapofával bámulok jobbra-balra, miközben lassú lépteimmel egyre közelebb jutok a pályaudvar óriási kapuja felé, ami tárva nyitva áll. Adam sehol, én pedig egyre kétségbeesetten gyorsítok a tempómon, hogy végre kiérjek New York nyüzsgő utcájára.

Mikor kilépek rögtön megcsap a város kipufogótól, szmogtól megtöltött szellője, ami minden sétáló emberen végig söpör. Furcsállva ráncolom össze a szemöldököm; míg a pályaudvaron a levegő alig szennyezett, kint pedig érzem a jellegzetes levegőt, ami a nagyvárosokhoz tartozik, New Yorkban viszont ez a szag erősebb. Az úton kissé lerobbant autók száguldanak, de a legtöbbjük fényesre csiszolt, fehér/fekete BMW-k, Bently, Lexus és más a világon elismert autómárkák mászkálnak végig az úton, mintha vörös szőnyeg lenne eléjük terítve. New York nem más, mint Boston… talán csak büdösebb, de az orrom – átlagban – nyolc perc után úgyis megszokja az új szagot, így az már nem lesz olyan zavaró.

Miután megvizsgálom az újságot áruló standot, ahol minden ember kedvére olvasgathatja a számára megfelelő újságot, a kisebb parkot, amely fekete, fém kerítéssel van be kerítve, s hol a gyerekek vígan játszanak, a játszóteret, a ruhaüzletet, a parkolót, Adam keresésébe kezdek. Hirtelen valaki a hátam mögött takarja be a kezem, mire én ijedten rezzenek össze. Akaratom ellenére is megfeszül minden izmom, ledermedek. Kezeim már majdnem elengedik a bőröndöt, de akkor egy ismerős hang szólal fel.

- Kitalálhatod ki vagyok! – szól „titokzatosan”. Tudom, hogy ő az. Szinte már magam előtt látom a hang tulajdonosának fekete haját, bogár szemeit, fehér bőrét, sűrű borostáját, edzett alkatát. Kíváncsi vagyok, mennyit változott.

- Adam – fújom ki megkönnyebbülve a levegőt, egy pillanatig azt hiszem egy idegen, s ezzel újra előjönnek a szörnyű, borzongató érzéseim. – Jó újra látni! – vonatkoztatok el egy kicsit a paranoiás gondolataimtól, és megpördülök. Nem változott semmit: ugyanaz a fekete haj, ami talán kissé kócosabb, mint régen (mivel akkor mindig lenyalta), a borostája még díszeleg arcán, jellegzetes, eltéveszthetetlen vonásai megmaradtak, az öltözéke talán kissé lazább, de jobban áll neki.

- Téged is, Hels! – Utálom ezt a becenevem, de szerencsére csak ő használja. Mindenki másnak Lena vagyok, vagy a „szürke kisegér csaj, akinek a múltjában történt valami, de senki sem tudja mi” – így emlegetnek a legtöbben. – Mióta vagy itt?

- Nem rég óta – rázom meg a fejemet, pár tincset sötét barna hajamból pedig a fülem mögé tűrök. – Csak pár perce – teszem hozzá pontosításként, így biztosítani tudom őt abban, hogy nem várok rég óta.

- Akkor jó – mosolyodik el végre kedvesen, ami szintén jól áll neki, csakúgy, mint a borostája. Tulajdonképpen Adam szuper pasi – igen ezt én mondom! Régebben (értsd: tízedikben) még rá akartam mozdulni, de azóta már a bátyámmá nőtte ki magát; imádom őt. Sokat segít nekem azóta az este óta, csak ő, és a pszichológusom tudja a változásom okát. Birdy elfogadta, hogy nem szeretnék róla beszélni, és - bár nem tudta miért segít - , de segített, és ez sokat jelent.

- Na, gyere, menjünk! – kézbe veszi mindkét bőröndömet, és még mielőtt tiltakozni tudnék az autóba csomagtartójába helyezi őket.

Nagy sóhajjal ülök be az anyósülésre, az válltáskámat pedig a hátsó ülésre dobom. Megvárom, míg ő is beszáll, s elindítja a kocsit.

- Mivel foglalkozol? – kérdezem meg a régóta oldalamat fúró kérdést, amire még egyszer sem tértünk ki a beszélgetéseink során. Így belegondolva kicsit én központú az, hogy mindig csak rólam beszéltünk, és a depresszióm kilábalásából.

- Egy bárt vezetek… kocsma, bár, játékterem, aminek nevezni akarjuk – von vállat apró mosollyal az arcán, az útról viszont nem veszi le a szemét.

- Játékterem? – vonom fel a szemöldököm, és kíváncsian felé fordulok. Mindent hinnék, de azt nem, hogy játékterme van.

- Van egy billiárdasztal – magyarázza meg. A játékteremnek nevezett (ezek szerint) szimpla bár, amiben van egy billiárdasztal kíváncsivá tesz. Tudni szeretném, milyen hely az, ahol Ad naponta dolgozik. – Holnap megmutatom – mosolyog felém, mintha olvasna a gondolataimban. Szintén mosolyogva bólintok egyet.

Az út további részében nem szólunk egymáshoz; én az ablaknak támasztva a fejem bámulok kifelé, s felmérem New York utcáit, az embereket, a sarkokon lévő gyümölcs standokat, a buszmegállókat. Nem sokban különbözik Bostontól, talán csak a felhőkarcolókra felszerelt hirdetőtáblák mutatják másnak…, míg New York tele van reklámokkal, Bostonban csak néhol fordul elő egy-egy  hirdetés. Otthon minden magát adja el, míg itt a cégek harcolnak egymással, minden a versengésről és a pénzről szól, bár nem mintha otthon ez nem lenne olyannyira igaz, mint itt, de mégis csak a szülővárosomról van szó, elfogult vagyok.

Lassan parkol le egy vajszínű, három emeletes, téglaépítésű háznál. Mielőtt kiszállok, a szemem hosszan elidőz a panelen; minden ablakpárkányt egy faragott virág díszíti, ami eleganciával fűszerezi meg az amúgy is dekoratív házat. A kapu kacskaringós alakokból áll össze, amik feketével vannak lefestve, pont, mint a pályaudvar előtti parknál is. A legfelső emelthez egy hosszan végighúzódó erkély is tartozik, míg a többihez csak egy óriási ablak társul,  de a legnagyobb meglepetésemre az összes ablakot fehér, csipkés függöny keretezi belülről.

Alig veszem észre, hogy Adam a bőröndjeimet már ki is pakolja a csomagtartóból, a kapuhoz, majd hozzám siet, és kinyitja nekem az ajtót.

- Nem kellett volna az összeset neked kipakolnod, segítettem volna – mondom, miközben kikászálódom az autóból, és becsapom az ajtót magam után.

- Ugyan már! – legyint egyet, s ezzel a mozdulattal hozzá is teszi (némán), hogy semmiség ez neki.

Elsétálunk a kissé régimódi, barokkhatású, fekete fém kapuhoz, s Adam beírja a házkódját. Kissé meglepődöm, mivel nem gondolnám, hogy egy ilyen házhoz kapukód szükséges – kulcsban reménykedtem. Hangos, vékony, csipogó hang hallatszik, és ez jelzi, hogy Ad helyesen írta be az öt számjegyből álló kódot, s a kapu nyitva áll előttünk.

A lift szintén egy kapuhoz hasonló ajtóval rendelkezik, ami tökéletesen passzol a ház többi részéhez. Belülről is a barokk stílus jellemzi a folyosókat; túl díszített, kissé csicsás, mégis stílusos dekoráció, pár aranykeretes festménnyel, egy giga órával, amelynek arany szegéjjel keretezett számai azonosan nagy méretűek, a mutatói pedig körökből állnak. Soknak tartom már az elemzésemet, ezért abba is hagyom a ház tanulmányozását, és megállapítom, hogy kész, vége ez a ház kívülről és belülről is barokk, ez a stílus pedig magát magyarázza meg.

- Tetszik? – kérdezi, mikor már az ajtónál állunk, ő pedig a zsebéből kotorja elő a kulcscsomóját.

- Nagyon szép – válaszolok röviden, kurtán, mégis lényegre törően. – Kissé túldíszített… - vallom be. Az én ízlésemnek ez tényleg nagyon csicsás, mégis azt mondom rá: gyönyörű.

- Csak kissé? – nevet fel, s már nyitja is az ajtót. A harmadik emeleti ház belseje tárul fel előttem. Minden ízlésesen, és egyszerűen van elrendezve. Leginkább a fehér szín dominál a nappaliban, a konyhában pedig a fekete van a középpontban.

- A vendégszoba a folyosó végén – mondja, mikor már beérünk a nappaliba, és lepakoljuk a cuccaimat a földre. Fejével a kis, szűk, mégis világos folyosó felé int. meg is pillantom az utolsó, hófehér ajtót, ami a jobb oldalon helyezkedik el.

Elindulok annak az irányába, és kíváncsian nyitom ki az ajtót. Pont olyan, mint amilyenre számítok. Fekete-fehér, de nekem tetszik. Egyszerű, mégis szép. Egy ajtó nyílik a szobából egy másikba, így bekukkantok abba is. Külön fürdőszobával rendelkezik? Erre nem számítottam, de kellemes meglepetésként ér.

Kipakoljuk a ruháimat a szekrénybe, Adam mindent megmutat a házban, hogy otthonosan tudjak mozogni, ha ő nem lesz itthon. Megnyugtat afelől, hogy nem lesz, mit ennem - mivel pocsék szakács vagyok -, van bejárónője, aki hetente eljön hozzá, és készít valamit neki, de az nem szokott sokáig tartani, ezért ő maga szokott naponta főzni.

A ház nagyon kellemes, nyugodt. A kilátás nem az igazi, mivel Manhattanben panelházak tömkelege sorakozik fel, de (Adam elmondása szerint) éjszaka gyönyörű, mivel ki szokott lenni világítva.

Igazából ezt a lakást sokkal jobban otthonomnak érzem, mint a Bostonit, ahol anyáék vannak. Itt nem ismer senki… ott mindenki tudja, hogy valami nem stimmel a hátteremmel, és éppen ezért nem szeretnék oda visszamenni, éppen ezért jövök ide élni. Új életre számítok, új emberekre, akik nem tudják, mi történt velem, s megbízható idegenekre, akiket talán majd a barátaimnak nevezhetek.

2015. V. 13

Tegnap Ad zömében megmutatta nekem várost, a nevezetességeket, a törzshelyeit. Szimpatikus New York, kissé hűvös (nem az időjárásra értem). Viszont az óriási irodaházak nem kicsit vették el tegnap a kedvem. Igaz, Bostonban is van, mégis itt más… megint elfogult vagyok…

Alapban tetszett, és mivel a tájékozódási készségem jó, úgy érzem eltévedni sem fogok. Minden utca más, minden utcában más boltok, üzletek, cégek sorakoznak fel a házak földszintjén, és ez megkönnyíti a turisták dolgát, akik netalántán eltévednének. Az emberek kissé távolságtartóak, de ez engem nem zavar, hisz’ én is az vagyok…

Mint ahogyan megígérte nekem elhoz a bárba. Rögtön elvarázsol; van benne valami különleges, mégis tömeggyártású… olyan bár, ami nem azért van így berendezve, hogy vonzza a sznobokat, hanem azért, hogy kényelmes legyen. Tükrözi Adamet. A kisebb dobogón tényleg ott van a biliárdasztal, ahol pár srác máris játszik. Én bárpultnál ülök, és beszélgetek az egyik lánnyal, akivel rögtön megtaláltuk a közös hangot, mikor Adam idehozott. Ijedten ugrok egyet ültömben, mikor valaki erősen megkocogtatja a vállamat. Kíváncsian hátrafordulok, bár tudom, hogy Ad áll mögöttem. A sejtésem beigazolódik, nagy mosollyal az arcán megragadja a kezem, és a tömegen át kezd vonszolni az egyik asztalhoz.

- Hova megyünk? – kérdezem meg, közelebb hajolva a füléhez, mivel a kisebb hangzavar miatt alig hallaná, ha fél egy méter távolságból beszélnék neki.

- Bemutatlak valakiknek – feleli egyszerűen, s már le is fékez az egyik asztalnál, ahol négyen ülnek. Két lány és két srác. Az egyik lánynak rikítóan vörös haja van, amivel rögtön kivívja a figyelmemet. Porcelán fehér arcához jól megy a tűzvörös haja, zöld szeme pedig mély tekinteteket varázsol neki. A másik lány barna hajú, kissé világosabb barna, de neki is fehér a bőre, bár nem olyan szép, mint a vörös hajú lányé. Telt ajkai vannak, én pedig ezért is biztos vagyok benne, hogy nem természetes, a lány mégis szép, bár nem olyan feltűnően, mint a másik. Hozzájuk képest, én egy sarokban álldogáló kis egér vagyok, ezért is szakítom el a tekintetem tőlük és fordítom a két srác felé.

Az egyik meglehetősen emlékeztet egy manóra; természetes vörös haja van, kissé négyszögletes feje, kék szeme van, széles mosolya. Nem tudom, miért, rögtön jó benyomást kelt, kedvesnek tűnik. A másiknak kócos, göndör fürtjei, szintén világos bőre, mint mind a háromnak, élénk, smaragdzöld szemei vannak. Ismerős… túlságosan is ismerősek nekem a göndör fürtjei, amik oldalra vannak simítva, de még mielőtt rátudnék jönni, honnan is ismerem, Ad megszólal.

- Srácok! – szól a négy tagnak, akik az asztalkörül, egy-egy ital társaságában ülnek egymással szemben, de mikor Adam megszólítja őket felkapják a fejüket, pont rá, majd mikor feltűnik nekik, hogy én is itt vagyok, rögtön én kerülök a figyelem középpontjába. – Ő  itt Hels, már meséltem róla – mutat rám vidáman, de lehervad a mosoly az arcáról, mikor szúrós pillantást vetek rá a név hallatán. – Vagyis Lena. Igazából csak én hívom így, szóval akkor ő itt Lena. Lena, ő Andrea – mutat a vöröskére -, ő Bella – vált a barnára -, ő Ed – mutat a természetes vörös srácra, majd utána az utolsóra – és végül ő Dave.

A szemem megakad a Dave nevű göndör srácon. Nyugtalanító érzés veszi át felettem a hatalmat, a lélegzésem egyre gyorsul, már biztosan tudom, hogy láttam valahol régebben. Akkor villan be. Azon az estén, azon az éjjelen, akkor, és ott, ő volt az, akibe utoljára fektettem reményt, ő az, aki engem – annak ellenére, hogy nem ismertem – cserben hagyott.