PART THREE

Sziasztok!
Mint a csoportban is írtam, vasárnap=Hero! Ez a rész megint csak részletes lett, de nem bírtam ki, mindent le akartam írni. Hihetetlenül hálás vagyok a kommentekért, és köszönöm 17 feliratkozót is! +700 megjelenítés? Hitetlenkedem rendesen, mert nagyon sokan kattintotok az oldalra! Jó látni, hogy tetszik a történet és egyre többen iratkoztok fel az oldalra. Nagyon köszönök mindent! 
Szóval ebben a részben még egy valami derül ki Lena múltjáról, s minden résszel egyre többet fogtok megtudni róla. Egyébként a rész annak részét, amelyikben Lena 2012-es életéről van szó, Demi Lovato - Skyscraper c. száma ihlette meg szóval Demi-nek is köszönöm.:Dxd

PART THREE

A tömegen átverekedem magam, közben pedig próbálok úgy az ajtóhoz férkőzni, hogy egyikőjük se lásson meg, ami nehéz, mivel a dobogón van az asztal. Nem fordulok feléjük, hátha így egyikőjük sem ismer fel, még akkor sem, ha meglát. A szívem a torkomban dobog, de nem a jó értelemben. Félek… félek, hogy észrevesz, és utánam jön, bár kis esélyt látok rá. Megkönnyebbülök, mikor az ajtó kitárul előttem a kezeim által, és kiléphetek a „friss” levegőre. Lihegve kapkodom a fejem jobbra, s balra. Nem tudom, merre menjek. Nem akarok eltűnni, nem akarom, hogy Adam felesleges aggódjon értem.

Le kell nyugodnom! – gondolom. És igen! Szükségem van egy perc nyugalomra, hogy visszanyerjem az erőmet, amit a mosdóban vesztettem el. Nem tudom, hogy visszatudok-e menni. Nézzek a szemébe, és csináljak úgy, mintha az ég világon semmi sem történt volna? Menne az nekem? Ilyesfajta kérdések cikáznak át a fejemen, és mindre csak azt tudom válaszolni: ha nem próbálom meg, nem is fogom tudni. Felsóhajtok és az épület falának dőlve felnyögök, ahogyan az arcomat a tenyerembe temetve megrázom a fejem.

Lassan felemelem a lehajtott fejem, és oldalra pillantok, ahogyan megérzem a cigaretta füstöt. Igaz, ez New York, itt valaki mindig dohányzik, de ez most közelről jön. Az ajtó másik oldalán egy kigyúrt, kopasz, teletetovált férfi gyújt rá egy cigire, a dobozon pedig az áll, Marlboro. Az öngyújtóját a dobozba teszi, majd azt a zsebébe. Vágyakozva követem a cigarettás doboz útját, majd minden bátorságomat összeszedve sétálok a hapsi elé, aki kíváncsi tekintetével engem fürkész.

- Tudnál adni egyet? – bökök a fejemmel a zsebében pihenő dohányra, mire ő odakapja a tekintetét, majd vicsorogva előveszi a dobozt, kivesz belőle egy fehér papírral bevont vastag szálat, és a számba nyomja, majd az öngyújtóval készségesen meggyújtja nekem a cigaretta végét, ami enyhén füstölni kezd, majd mikor két ujjam közé veszem és egy erőset szívok belőle kissé eláll, viszont a papír fogyakozójában perzsel. – Kösz – fújom ki a füstöt, ő pedig biccent egyet felém.

Visszasétálok az eredeti helyemre, és ott úszkálok a teljes nyugalmamban. Az idegességem hirtelen alábbhagy, a pulzusom viszont az egekbe szökik, a szívem pedig gyorsabb tempóra vált a dobogás terén.

A dohányzásra pontosan 2012. december 05-én szoktam rá, két nappal a történtek után. Akkor magamra varrattam egy feliratot, amely jellemezte az akkori életemet: „Save me from myself”. Az öngyilkossági kísérlet szerepelt a „hogyan tegyük tönkre magunkat” listámon, az első helyet foglalta el. Sosem volt szándékomban megölni magamat. Titkos segélykérés volt részemről, hátha valaki észre veszi, és segít, de ennek ellenében mindig takargattam. Akkoriban nem értettem magamat, a szándékom mindig magam ellen irányult… a nehéz korszakon át egy valami, vagyis inkább valaki segített: Adam, és én azóta is hálás vagyok neki.

A cigi lassan elfogy, én pedig csalódottan, de annál nyugodtan dobom a földre. Az alsó ajkamat harapdálva állok az ajtó előtt, nem bírom a kezem a kilincsre tenni. Többször is megfordul a fejemben a menekülés lehetősége. Nem muszáj szembe néznem a problémával, de nem lehetek ilyen gyenge! Túlléptem azon, hogy megerőszakolt, először is szembe tudtam nézni vele! A fenyegetés viszont már hatással van rám. Nem azért, mert félek tőle, hanem azért, mert bántott, és még meg is fenyeget! Eddig legalább hittem, hogy talán megbánta az illető – tévedtem.

Még egy ok, amiért szembe kéne néznem vele. Tudatni vele, hogy nem érdekel, mit tesz, mit mond, én erős vagyok! Elhatározom magam, benyitok a bárba, és felfrissülve, nyugodtan sétálok vissza az asztalhoz. Mind az öten felpillantanak rám, én pedig elfoglalom a helyemet.

- Cigizel? – szaglászik meg Bella csodálkozva.

- Ja – mondom kurtán, s kíséretében bólintok egyet.

- Nem néztem volna ki belőled! – rikkantja el magát Andrea kissé büszkén.

- Sok dolgot nem tudtok rólam – mondom lényegretörően, s Davere pillantok, aki vigyorogva veszi tudomásul, hogy burkoltan célozgatok felé, de ezt a többiek ugye nem tudják, és szeretném, ha ez így is maradna.

Őrült csókolózásba forrunk össze. Kezei a combomon járnak fel, s le. A  nyakamra tér rá, amit durván szívni, és harapdálni kezd. A fájdalomtól, és egyben az élvezettől felnyögök, mikor meghallja erőteljesen a fenekembe markol, és felemel, a lábaimat pedig automatikusan kulcsolom össze a dereka körül. Felnyögünk, ahogyan az ágyékunk egymáséhoz ér, s még nagyobb hévvel tépjük egymás ajkát. Kezei a farzsebembe tévednek, amivel újabb élvezetet nyújt nekem. A lépcső felé indul el.

Nem tudom, hol vagyok, nem tudom, kivel vagyok, csak azt tudom, hogy élvezem, s nem érdekel semmi.

Hirtelen érzem meg, hogy a hátam az ágy finom, puha matracát érinti.  A férfi fölém kerekedik, s lefejti rólam a hátul cipzáras ingemet, majd egyszerű mozdulattal – szó szerint – a melltartómat is letépi rólam. Ezt követően felbátorodom, s lassan felhúzom a pólóját, így feltárom kidolgozott felsőtestét. A fehér darabot a szoba másik sarkába dobom, s az övével kezdek vacakolni, eközben meg sem szakítom a csókunkat. Lerugdossa magáról a nadrágot, és rólam fejti le a shortot. Megragadja a kezem, és lassan, gyengéden vezeti le a testén, egészen a boxeréig, ami „enyhén” dudorodik. Belemosolyodom a csókunkba, ami őt is mosolygásra készteti. A két hüvelyujjamat a nadrágja egyik-másik oldalába akasztom, és kínozva lassúságommal tolom lefelé, eközben ő már le is kapja rólam a bugyimat. Felmordul, jelezve, ő már nem tud várni. Felgyorsítva az eseményeket lerántom róla az utolsó textil darabot, és az ágymellé ejtem. Alig kerül le róla a boxer, máris megérzem a feszítő érzést, ami a fejemet, majd szétrobbantja. A fejét felemeli, így kinyitom a szemem, s szembe kerülök Dave zöld szemeivel, göndör hajával, s kaján vigyorával….

Mennydörgésre ülök fel az ágyamban, és kitágult szemekkel nézek magam elé, ahol a síkképernyős plazma tv van. Az ágyban keresem a partnerem, akit pár pillanattal ezelőtt láttam magam fölött, de nem találok senkit. Ekkor üt belém a felismerés; álmodtam. Zihálok, ahogyan visszagondolok arra, hogy Dave  az a személy, akinek az álmomban odaadom magam, s ez hihetetlen is. Pont annak, aki az életemet tönkre tette? Aki engem tönkre tett? Idegesen vágom a párnát a fejemhez, és nyögök fel. Már megint arra pontra jutok, hogy nem értem magam. Dave nem az a pasi, akiben a szülők feltétel nélkül bíznak. Dave olyan, aki elhívja a lányt randizni, majd mikor megjelenik a családi háznál szimplán felgyújtja, csak úgy viccből. És, hogy ez hogy jön ide? Hát úgy, hogy Dave – tagadni képtelenség – nem kicsit vonzó. Első látásra látszik rajta, hogy nem tartozik azok közé, akik kezdetben megtartják a lánnyal az egy métert. Ez némely szempontból jó, mert izgalmas, viszont az én szempontomból félelmetes, mert tudom, mire képes. S bár, igen, félek tőle, mégis akarom, hogy miattam térjen jobb útra. Azt akarom, hogy én legyek az a személy az életében, akit feltétel nélkül a bizalmába fogad, pedig tudom, hogy ez lehetetlen.

Miután így beismerem magamnak, hogy egy részem igenis akarja, hogy velem legyen, átkozom magam. Nem szabad ezt akarnom, nem szabad megadnom magam a csábításnak, különben megint alul maradok (átvitt értelemben, és szó szerint is). Előre látom; ez a harc nem lesz könnyű, de nem adhatom fel!