VERSENY

WINGS - ELSŐ BLOGVERSENY

Epilógus - MINDEN JÓ, HA A VÉGE JÓ

Drága, édes Olvasóim!
Erre aztán nem számítottatok, ugye? Igazából én sem. Tegnap olvastam újra az egész történetet, és eszembe jutott, hogy megérdemelnétek egy szép, kerek befejezést, mert igaz, van egy 20. fejezet, de akartam, hogy kapjatok egy kis betekintést Lena és Dave jövőjébe. Nem hosszú, egy kis szösszenet, de Epilógusnak tökéletesen megfelel.
Egy ideig nem is néztem rá a blogra, amit nagyon szégyenlek, de - mint mondtam - tegnap újra felléptem ide, és csodálkozva néztem, hogy +38.000 oldalmegtekintést kapott az oldal. Azért közölném, hogy mikor bezártam a blogot, "csak" "20.000 volt. A feliratkozók számát viszont egész idő alatt végig követtem. A számok lengedeztek 78, és 82 között, de végül - egy ideje - megállapodott a másodikon. Köszönöm, hogy ennyi idő után sem iratkoztatok le, mivel ez azt mutatja, hogy annál többre értékelitek a történetet. Igazából köszönök mindent. Remélem tetszeni fog ez a kis semmiség, és nem lombozlak le titeket egy ilyennel. Lehet, hogy más jövőt képzeltetek el nekik, én viszont maradtam egy szokásos változatnál, mert már így is túl sok nem mindennapi dolgon mentek keresztül a főszereplőink.
Remélem tetszeni fog, jó olvasást!:)

Infinite love,

Chanel B.

EPILÓGUS

Öt évvel később

Öt év. Öt éve vagyunk együtt Dave-vel, de még mindig nem untuk meg egymást, pedig az ember azt hinné, ennyi idő után egy kapcsolat ellaposodik. Hát, a miénk nem. Még mindig ugyanolyan tűzben égünk, mikor egymáshoz érünk, mint anno. A kapcsolatunk sziklaszilárd, habár egy-egy veszekedés becsúszik. Hetente. Vagy naponta. Sokat vitázunk, de csakis apróságokon. Mint például, hogy miért nem teszi be a koszos alsóját a szennyesbe, vagy hogy miért nem mosogat el. Ezek a problémák pedig nagyon is aprók, mi viszont mindig elefántot csinálunk a bolhából.

Két évvel ezelőtt sikerült elköltöznöm Adam-től, és össze cuccoltunk Dave-vel. Nagy döntés, nagy lakás, nagy ár. Takaríthatok rá egyfolytában. Igazából egy kaland az egész. Egy megpróbáltatás. Még nem lett teljesen elegem, de számtalanszor akadtam már ki.

Egy ideje már dolgozom is. Egy újságnál lettem fotós. Persze én is megmásztam azt a bizonyos ranglétrát, amit annyian előttem, de pár hónapja végérvényesen is főállásban dolgozom a lapnál. Igaz, nincs nagy karrierem, de jól fizet. Egyébként sem vagyok nagyravágyó, megelégszem ezzel is. Dave továbbra is vezeti a klubját, ami a mostani időszakban a fénykorát éli. Mindkettőnk élete egyenesben van, s párhuzamosan haladunk előre az ösvényünkön.

A nagy hír pedig: megkérte a kezem. Egy hete, én azóta is lázban égek, még mindig nem szoktam meg, hogy egy gyémánt gyűrű pihen a bal kezem gyűrűsujján. Szélesen vigyorgok, mikor meglátom a kis ékszert, és ez Dave-nek is feltűnt. Esküvőt egyelőr nem tervezünk, szerintem azzal még várunk pár évet. A költözést sem siettük el, ezt sem fogjuk. Haladunk a magunk kis tempójában, de ez nekünk tökéletesen megfelel.

Adam lakásában álldogálunk, várjuk, hogy Andrea végre betoppanjon a barátjával. Hozzájuk illően késnek, de már megszoktuk, ezért nem rójuk fel.

Fél órás késéssel ám, de a vörös hajú lány is megérkezik, nyurga, félénk barátjával. Dave és én esetlenül álldogálunk előttük, míg ők a kanapén terpeszkednek és kíváncsian méregetnek minket. Ahogy elnézem Dave-t, nem igazán szeretné ő bejelenteni a nagy eljegyzést. Nem tudom, hogyan kezdjem. Tartsak bevezetőt? Vagy csak mutassam fel a balkezem, és várjam meg, míg leesik nekik? Nem. Egyik sem túl kedvező variáció.

Felsóhajtok. – Tudjátok… egy hete…. – dadogok. – Szóval egy hete történt, és…

- Terhes vagy? – kérdezi bambán Adam.

- Dehogyis! – vágom rá heves tiltakozás közepette. – Csak…

- Eljegyeztem – közli Dave teljes higgadtsággal, mosolyogva.

Pár percig csak némán bámulnak kettőnket, majd hirtelen felpattannak, és vidáman ölelgetnek halálra minket. Azért megnyugtató tudni, hogy mindenki örül a dolognak. Kicsit féltem Andrea reakciójától, mert az idők során kiderült, hogy Dave neki nem is annyira közömbös, mint azt állította, de elnézve nagy mosolyát, ő sem bánja. Úgy tűnik, szereti a barátját, és ennek én is nagyon örülök. Mióta együtt vannak, sokkal boldogabb, többet is mosolyog, mint azelőtt. Ha pár hónappal ezelőtt megkérdezik, milyen férfit tudnék elképzelni Andrea mellé, rávágom, hogy egy nagydarab, szex éhes barmot. Viszont Ethan egyáltalán nem nagy darab, nem szex éhes, és nem is barom. Egy kedves, visszafogott, vékony, alacsony srác, aki a tenyerén hordozza Andrea-t. Ez pedig így van jól.

Adam kiveszi a hűtőből a pezsgőt, majd elosztja a poharakban.

- Hogy vetemedtél ekkora hülyeségre? – kérdezi Adam Dave-től.

- Adam – szólok rá, de azért én is elmosolyodom.

- Sikerült megfognia a tökeimet – nevet fel Dave.

- Szó szerint? – vonja fel a szemöldökét Anne vigyorogva.

- Mindkettő – vágja rá a göndör hajú barátom.

A többiek pikáns megjegyzéseitől az arcom piros árnyalatban pompázik. Próbálom elrejteni a zavaromat azzal, hogy Dave mellkasába bújok, de aligha sikerül. Mindenki pontosan tudja, mennyire cikinek érzem a témát. A barátom átkarol, majd egy puszit nyom a fejem búbjára, s a fülemhez hajol.

- Szeretlek – búgja érzékien.

A testem megremeg, amint meghallom a szót, s megérzem forró leheletét a nyakam, és a fülem találkozásánál. Még mindig ilyen reakciót vált ki belőlem. Őrület, hogy ez a férfi, öt év után is képes lángra lobbantani a bennem lévő tüzet. Képes meglepetést okozni, megbűvölni, újra, és újra magába bolondítania engem. Szeretem. Kétségkívül szeretem.

Az emberek azt mondják, pár év után kialszik a szerelem, a tűz, és helyette a szeretet és a tisztelet marad. Ezennel megcáfolom ezt az állítást. A szerelem képes ugyanúgy – ha nem jobban – égni két emberben, mint a kezdetekkor. Persze a szeretet és a tisztelet sem marad ki a játékból.

Végre úgy érzem, hogy az életem tökéletes, minden sínen van. Itt élek New York-ban, van egy biztos állásom, ami jól fizet, amit szeretek is, és vannak barátaim, akikre bármikor számíthatok. Minden tökéletes! A sötétség, ami öt évvel ezelőtt fenyegetett, már a közelembe sem mer jönni, hála az én Hősömnek, aki még a széltől is óv. A bátyámról ne is beszéljünk; még mindig félt Dave-től, annak ellenére, hogy évek óta ismeri, és tudja, hogy sosem bántana… de hát ez egy báty feladata. Féltenie a húgát egy pasitól.

Nem mellesleg, a 2012. december 03-a nem szerepel a naptáramban. Az a nap számomra nem is létezik, nem is emlegetjük egy jó ideje. Pár év múlva remélhetőleg feledésbe is merül. Tudom, hogy Dave nem tenné meg újra, teljes mértékben bízom benne, és ez mindennél fontosabb.

- Én is szeretlek – suttogom a mellkasába halkan.

2.helyzett

Sziasztok!

Még július 18-án lettem 2. helyezett a The end of the rainbow-n meghirdetett versenyen. A legjobb alapsztori kategóriába jelentkeztem, és nagyon örülök, amiért 2. helyezést értem el. Mivel igazából a blog kaptam a díjat, ezért kitenném ide is.:)

xoxo*

Búcsú, köszönet, magyarázat, új blog

Sziasztok!

Hát... itt lenne a vége. Te jó ég! Fel sem fogtam még rendesen. Csak bámulom az utolsó rész címét, ami természetesen The End. Nem tudom elmondani Nektek, mennyire hálás vagyok mindenért! Azért a sok támogatásért, a sok szép, dicsérő szavakért, amikkel megillettetek engem, és a történetet. Az oldalmegjelenítések... a 83 feliratkozóm, a rendszeres kommentelők vagy azok, akik csak egyszer írtak, de akkor is minden benne volt. Mert igenis a pipák is sokat jelentenek, a feliratkozások, és az egyszeri kommentek is, de még csak az is, hogy olvastok! A számok a blogon mind nagyon nagyok, és sokat mondanak, sok a visszajelzés, aminek nagyon örülök. Jól esik, komolyan!:) 

A történetről annyit, hogy ez az a történet. Az, amelyik igazából az enyém. Ezelőtt csakis fanfic-eket gyártottam, és aki most rálép a blogra, az azt hiszi, hogy ez is az. De nem! Harry Styles = Dave Campbell, de csak azért, mert csak őt tudtam elképzelni. A karakter mellé pont ő kellett nekem! A történet nagyon nagy befolyással volt rám. Rájöttem sok mindenre. Azt hiszem sikerült megtalálnom azt a vonalat, amit a "pályám" (nagy pálya mondhatom xD) során én követni szeretnék. A fanfic-ek nem voltak nekem valók. Túlságosan is függtem valamitől/valakitől és ez nagyon sokat zavart, de végre szabad lehettem, szabadon formázhattam a szereplőimet, és ez sokkal jobb! A fanfic-ek túlnépesedése pedig nagy befolyással volt a mostani döntésemre. Ez a bejegyzés döbbentett rá, hogy én igenis egyedi akarok lenni! Nem akarok beállni a sorba, és nem akarok egy sablon történetbe beleépíteni új dolgokat, csavarokat, és elhitetni az olvasókkal, mennyire nagyon eredeti vagyok. Nekem ennél több kell, ezért is nem lesz több fanfic-em. Nem akarok semmilyen sztárhoz köthető történetet alkotni, most már csakis független sztorikkal foglak elhalmozni titeket.

Visszatérve a köszönetnyilvánításra (ha ez az): Szeretném megköszönni az olvasóimnak első sorban. Mert támogattatok lépésről-lépésre. Nagyon sokan írtatok nekem, a kommenteitek pedig mindig erőt adtak. Most sem csalódtam bennetek! Az utolsó részhez érkező kommentekre most válaszolnék: Mindenkinek nagyon szépen köszönöm! Ti vagytok a legjobbak! Örülök, hogy ennyire megszerettétek a történetet, és végig kísértétek, plusz írtatok is. Nagyon köszönöm!♥

Aztán Katie Boo-nak, aki nem csak a design-eket készítette, hanem nagyon sok ötletet is adott. Diana-nak, aki szerette a történetet, és olvasott, és ha még ő nem is tudta, de felnyitotta a szemem a fanfic-ekről. Azt hiszem, ha most felsorolnám az összes embert, akinek köszönetet szeretnék mondani, nagyon elegetek lenne a bejegyzés hosszasságából, de azért felsorolok pár nevet. Macy Klaudia Morrow - aki az utóbbi időben rendszeresen kommentelt nekem, és nagyon jó olvasót leltem meg benne! Sophie T. - aki szintén rendszeresen kommentelt, és a kommentjei mindig megmosolyogtattak. Eternal Dreamer - aki bár már nem kommentel, de remélem még olvas, mert nagyon jól estek a kommentjei, és mindig örültem, mikor olvashattam őket. Sok ötletet adott annak ellenére, hogy nem is tudott róla. És még megannyi ember! Köszönöm mindenkinek, és ne haragudjon az, akit esetleg kihagytam.:)

Nos, itt lenne a vége. Nem akarok csöpögős beszédet írni.

Nem fogom törölni a blogot, többetek kérésére, bár igazából annyira nem is lenne szívem. Ahhoz túlságosan is megszerettem a sztorit, a szereplőket, és az itteni olvasóimat ahhoz, hogy szimplán feledésbe merülhessen. 

Nem fogok eltűnni a blogspot világából, itt maradok, kinek bánatára, kinek örömére, és új bloggal érkezem. Remélem ott is akadnak majd innen olvasóim.  

PARADISE

Köszönök mindent megint! Szeretlek titeket, és remélem az új blogban is számíthatok rátok!:)

xoxoSummerB

PART TWENTY-TWO: THE END

Sziasztok!
Hát helló! Tudjátok... nem tudom, mit mondjak. Egyszerűen csak jó olvasást, a következő bejegyzésben, ami holnap jön, mindent elmondok, aki tagja a facebook csoportnak az már tudja, mi a helyzet, de a bejegyzést címe is elárul mindent. Holnap veszek búcsút igazán a blogtól, ott mondok el mindent! Most azt hiszem még nem is fogtam fel, hogy vége...
Jó olvasást!

xoxo*

PART TWENTY-TWO

Nagy nehezen ébredezni kezdek az ájultságomból. Nem tudom, mi történt, nem emlékszem semmire, csak arra, hogy a srácok egyik haverjának, Kash-nek a bulijára mentünk. Most viszont egy idegen lakásban vagyok, egy idegen ágy. Reggel van, a nap vakító fénye elárasztja a szobát. Egy órát kezdek keresni, amit az éjjeli szekrényen meg is találok. 08:14. Mintha reflexszerű lenne, ásítok egyet.

Össze vagyok zavarodva. Hol a francban vagyok? Ki hozott ide? Mi történt? Várom, hogy esetleg valaki kinyissa a szoba csukott ajtaját és belépjen. Azt hiszem Dave-nek örülnék a legjobban. Szükségem van arra a biztonságra, amit a jelenlétével tud sugározni felém. Szükségem van arra, hogy válaszoljon a kérdéseimre, hogy elvigyen innen.

- Lám, csak lám! Felébredt az alvó szépség! – Annyira Dave körül járnak a gondolataim, hogy észre sem veszem, hogy valaki már a szobában van. A hangja alapján ítélve férfi, de nem tudok rájönni, ki. – Hogy érzed magad?

Nyelek egy nagyot. Különösebb kép, miért érdekelné, hogy vagyok? Valószínűleg ő hozott ide, ő kábított el. – Hol vagyok? – A hangom remeg. A félelem, a kíváncsiság, és az izgatottság mind egyszerre van most bennem. Félek, hogy, mit akar tenni velem. Kíváncsi vagyok, hogy ki ő. Izgatott vagyok, hogy sikerül-e elmennem innen. Igen, máris a szökésen agyalok! De mivel a lakást nem ismerem, s azt sem tudom, melyik környéken vagyok elég lehetetlennek tűnik a dolog.

- Tudom, hogy elájultál meg minden, de azért felismerhetnél – nevet fel cinikusan.

Összeráncolom a szemöldököm. A hang egyre ismerősebb, ahogy az enyhe akcentus is. A képek hirtelen villannak be. Nick. Azt hittem Dave. De nem. A kendő… a szag… ájulás. Ennyi. Ennyire emlékszem, de ez elég ahhoz, hogy tudjam, elrabolt.

- Nick – suttogom előre. Meglepve nem vagyok, a kíváncsiságom aláhagyott, már csak félek. Talán képes velem ugyanazt megtenni, amit három évvel ezelőtt, de én azt nem engedhetem. Nem fogom kitenni magam egy újabb traumának, nem engedek újabb okot adni magamnak arra, hogy engedjem a sötétséget, az űrt magam köré engedni. – Mit akarsz? – enyhén dadogok.

- Sokat gondolkodtam. Először téged akartalak, aztán rájöttem, hogy több olyan lány is van, mint te, akiket viszont megkaphatok, veled ellentétben. Akármennyire is hihetetlen, engem nem hajt ez a „tiltott gyümölcs” eszme, ha egy lány tiltott, akkor legyen, én keresek mást. De ez most nem egy normális eset – von vállat. – Tudod, Dave mindenben jobb volt nálam. A csajoknál, a fociban. Az életben megállta a helyét, jobban, mint én. Az emberek jobban kedvelik, mint engem.

- Talán, mert egy szemét vagy – szólok közbe.

- Talán – nevet fel. – De minek törjem magam, ha egyszer így is úgy is ő lesz a legjobb! Tudod, ez egy ideig még elviselhető, aztán már az őrületbe kergeti az embert!

- A lényeg pedig… - kezdek célozgatni türelmetlenül.

- Hogy meg kell tanulnia, nem lehet minden az övé. Nem kaphat meg mindent, amit akar, és végső esetben, ha még meg is kapja, nem biztos, hogy meg tudja tartani. Ehhez kellesz nekem te!

- Mit akarsz csinálni velem? – újabb nyelés, amit szerintem ő is meghall.  

- Nem foglak bántani… nincs a tervben, de, ki tudja, mi fog még történni! – nevet fel. A hangjától a feláll a szőr a hátamon, megborzongok. Feljebb csúszok ültömben az ágyon, így növelve kicsit a kettőnk közt lévő távolságot. – Dave már tudja, hogy velem vagy.

- Honnan? – vonom fel a szemöldököm, és ezen még én is nagyon meglepődöm. Ha tudja, akkor mi értelme ennek az egésznek? Hisz’ akkor Dave már biztosan ide tart, és kettejük közül természetesen Dave indul nagyobb eséllyel egy harcban.

- Sms. A 21. század technológiája csodákra képes – feleli gúnnyal a hangjában. – Terveim szerint nem sokára itt is lesz, de akkor mi már nem leszünk itt.

- Mi van? Beavatnál legalább egy kicsikét abba, hogy mit akarsz? Hova akarsz vinni? – förmedek rá, már cseppet sem félve.

- Természetesen vissza Boston-ba. Emlékek közé – mosolyodik el.

- Nem megyek vissza veled Boston-ba – rázom meg a fejem tiltakozásképpen. – Nem megyek veled sehova!

- Ó, dehogynem! Méghozzá negyed óra múlva indulunk – biccent.

Tíz perc csend állt be. Egyikőnk sem tud több mindent mondani a másiknak. A fejemben csak egy kérés visszhangzik: „Engedj el!”. Nem akarom ezt. El akarok menni, elfelejteni Nick-et, és ezt az egész ügyet. Miért kell nekem mindenbe belekevernem magam? Miért nem tudtam otthon maradni Bostonban? Miért kellett nekem összejönnöm Dave-vel?

- Engedj el! – suttogom meggyötörten.

- Tessék? – kérdezi szórakozottan.

- Engedj el! – kérem már hangosabban, lehajtott fejjel.

Már éppen szólásra nyitná a száját, mikor hangos dörömbölés hallatszik kintről. Felkapom a fejem, és a hang irányába nézek. Nick-re pillantok. Értetlen arc, kétségbeesett szemek. Nem így tervezte. Látom rajta, hogy nem hitte volna, hogy Dave ilyen hamar ideér. Belül örülök, nagy boldogság ragad magával, kívülről viszont közömbös vagyok. Óriási csapódás. Valaki berúgta az ajtót. Lábdobogások, s a szoba ajtaja kivágódik. Elveszem a tekintetem Nickről, és az érkezőre nézek. Nincs egyedül, ketten vannak. A göndör fürtöket bárhol felismerném. Tényleg Dave van itt értem. A második férfi kiállását, és alakját is felismerem: Adam. Jöttek megmenteni. Elmosolyodom a látványukra. Hezitálás nélkül felpattanok, és odarohanok hozzájuk, majd Dave nyakába vetem magam.

- Istenem! – suttogom a nyakába. Megkönnyebbülést okoz az itt léte, és Adam-é is. Tudom, hogy mellettük biztonságban leszek.

- Jól vagy? – tol el magától, s két kezébe veszi az arcomat, hogy a szemével bántalmazásra árulkodó jeleket keressen, de Nick nem bántott… kivéve a kábítószerrel beitatott kendőt, amit az orromhoz szorított tegnap este.

- Nincs semmi bajom – veszem el a kezeit az arcomról, és Adam-re pillantok. Elmosolyodik. – Úgy örülök nektek! – mosolygok Adamre.

- Milyen szép pillanat! – csap a tenyerébe Nick, mire megpördülök, hogy szemben legyek vele. – Viszont itt még nincs vége! – lép két lépéssel közelebb, aminek hatására én automatikusan hátrálni kezdenék, de Dave karjai, amik a derekamra siklanak, maga mellett tartanak.

- Adam, vidd őt ki! – Dave nem néz rám, de Adam tudja, hogy rám gondol. A hátam mögött álló barátom megragadja a kezemet, és kifelé kezd el vezetni, de mire észbe kapok heves tiltakozásba kezdek. Nem hagyhatjuk őt itt, egyedül! Mert bármennyire is biztos vagyok benne, hogy Dave megállja a helyét Nick-kel szemben, tudom, hogy Nick bármire képes, és ő ismeri a terepet, ellenben Dave-vel.

- Ne! – rántom ki a kezeim Adam szorításából, és visszalépek Dave-hez.

- Menj ki! Most! – parancsol rám nyersen.

- Nem! Maradok – jelentem ki.

- Adam, vidd már ki, az Isten szerelmére! – néz Ad-re idegesen, aki máris megfog, a vállára dob, és kisiet.

- Tegyél már le! – csapok a mellkasára hisztérikusan.

De nem áll meg. Lerohan a lépcsőn, ki az utcára, s ott tesz le. Mikor a lábam a talajt éri, máris megpróbálok elszaladni mellette, de elém áll, így megakadályoz. Felsóhajtok. Jobban aggódom most Dave miatt, mint öt perccel ezelőtt magam miatt, viszont nem próbálkozok többször bejutni az épületbe. Hinnem kell abban, hogy Dave meg tudja csinálni, képes rá! Hiszen erős, kitartó és ügyes. De Nick elvetemült azokból ítélve, amiket most tett, vagy tett régen például velem. Nem olyan, mint Dave. Dave nem tenné meg velem ugyanezt, de Nick képes lenne. Amiket mondott, hogy Dave és vele mi a helyzet… az neki egy indok arra, hogy ártson neki. Engem akart felhasználni, azt hitte, hogy ha egy másik városba visz, Dave szenvedni fog. Talán igaza van, de nem hinném, hogy szenvedne. Inkább keresne… gondolom… remélem.

Kérésemre nem megyünk el, nem tol be a kocsiba, és hajt el. Az utcán várunk Dave-re. Percenként nő az izgalmam, az idegességem, de nem megyek be. Hinnem kell benne! – ismételgetem magamban fel-alá járkálva. Adam idegesen néz az egyik második emeleti ablakra, hátha ki tud venni egy alakot, de egy embert sem lát elhaladni az üveg előtt. A légzésem egyre szaporább, már-már zihálok.

Törés. Üvegtörés. Felkapom a fejem, és én is az ablakra szegezem a tekintetem. A szívem nagyot dobban. Mi tört el? Miért tört el? Ki törte el?

- Adam, be kell mennünk! – mondom hevesen.

- Nem – rázza meg a fejét. – Nem mehetünk be!

Nyöszörögve temetem az arcom a tenyerembe, és kétségbeesetten kapkodom a levegőt a számon keresztül.

Egy ideig csend. Nem hallunk semmilyen hangot, még egy kocsi sem megy el mellettünk az utcán, emberek nincsenek ebben a kis negyedben. Aztán egy pisztoly hangos dörrenése hangzik fel, és bennem megáll az ütő. Földbe gyökerezik a lábam a sokktól, nem tudok pislogni, nem tudok levegőt venni, csak bámulni a tenyerembe. Ki húzta meg a ravaszt? Ez az egyetlen kérdés, ami a fejemben cikázik kétségbeesetten össze-vissza. Nagy nehezen erőt veszek magamon, és Adam-re nézek, aki szintén megrökönyödve áll, s bámulja az ablakot. Egyikőnk sem tud megmozdulni.

Percekig állunk síri csendben és várunk. Várjuk, hogy valaki kijöjjön abból az átkozott épületből, és megtudjuk, ki az, aki él, és ki a halott. Belegondolok mindkét lehetőségbe. Ha Nick halott, az elgondolkodtató. Senkit sem szeretnék holtan látni, de ha választanom kéne a két férfi közül, akkor biztosan Dave-et választanám élőnek. Viszont ez azt jelentené, hogy Dave ölt. De! Még mindig jobban örülnék annak, hogy Dave ölt, minthogy halott. Mert a tény, hogy ő már esetleg eltávozott mindent összetör bennem. Sajnos ez annak tudható be, hogy ilyen rövid idő alatt teljesen magába bolondított. A szavaival, az hűségével, a mosolyával, a törődésével, és mindennel! Eddig még magamnak is féltem be ismerni azt, hogy nagyon is szerelmes vagyok ebbe a fiúba. Szeretem, és ezen változtatni nem tudok.

- Dave – suttogja Adam maga elé meredve. Az épület kapuja felé kapom a fejemet, és mikor meglátom a barátom zöld szemeit, az erős, magas alakját rögtön megkönnyebbülök. Végre nyugodtan lélegzem fel. Az orrából vér folyik két, kis patakban, a szeme alatt kissé heges, a szája megrepedt, a haja összevissza áll, a kockás ingje pedig fél vállán lecsúszott, a fehér póló pedig, amit alatt visel, kissé véres. Ez mind viszont eltörpül a tudat mellett, hogy él. Önfeledt mosollyal az arcomon sietek hozzá, és elfeledkezve az ajkán lévő sebről, a számat az övére tapasztom, mire felszisszen. Elkapom a fejem.

- Jól vagy? Minden oké? Mi történt? Nick halott? Megölted? De te még élsz! A lényeg, hogy élsz, és… nem vagy halott! – hadarom a szememmel pedig a sebeit pásztázom közelebbről.

- Én jól vagyok, ez semmiség – rázza a fejét egy félmosoly kíséretében. – Meg vagyok. Nick pedig… ő… Nos, nincs mit szépíteni, meghalt!

- De mi történt?

- Rám fogta a pisztolyt… már majdnem megölt, de kikaptam a kezéből – enyhén dadogva meséli ezt. – Nem gondolkodtam. Nem akartam megölni – rázza a fejét.

- Tudom – bólogatok. A könnyekről, amik eddig a szemembe gyűltek, most szerzek tudomást, mikor már patakzanak a szememből. Nem a szomorúságtól, hanem a boldogságtól.

- Igazából ez az egész túl egyszerű volt! – nevet fel.

- Egyszerű? – háborodik fel mögöttem Adam. – Itt vártunk! Lena levegőt sem mert venni, te meg azt mondod egyszerű? Majdnem belehaltál! – förmed rá. Mindketten tudjuk, hogy csak azért, mert boldog, ezért hát elmosolyodunk. Adam is megkönnyebbült, mikor Dave-et látta kijönni, ez természetes.

- Örülök, hogy jól vagy, tényleg! – mondom a szemébe.

- Tudom! Én is örülök, hogy jól vagyok. Meg hogy te jól vagy – mosolyodik el, s mit sem törődve a fájdalmaival kezeit a derekamra teszi, és egy lépéssel még közelebb jön. – Fogalmad sincs róla, mennyire aggódtam – sóhajt fel, a homlokát pedig az enyémnek támasztja.

- Hát még én, mennyire aggódtam érted most! – Összeszorítom a számat.

Még egy ideig szóváltásba elegyedünk arról, hogy ki mennyire aggódott a másikért, és hogy mennyire örültünk egymásnak. Nyálas, tudom, én is annak tartom, de most nem számít. A férfi, akit szeretek él, pedig majdnem meghalt. Itt most nem számít, mennyire nyálasak vagyunk, csak az, hogy él, én pedig még New York-ban vagyok. Együtt vagyunk.

Az eső lassanként ered el. Először csak pár csepp hullik az arcunkra, aztán pedig már zuhog. Mindketten felpillantunk, de rögtön vissza is hajtjuk a fejünket a sűrű cseppek zuhataga miatt. Egymás szemébe nézve állunk az esőben, mögöttünk Adam a kocsinak támaszkodva figyel minket. Igaz, hogy nem vagyunk kettesben, de úgy érzem ez az a pillanat. Most vagy soha!

- Szeretlek! – mondom ki halkan, kissé talán bizonytalanul, azon izgulva, ez hogyan fogja őt érinteni.

A döbbenetét meg sem próbálja palástolni. A szemei kikerekednek, de nem lép el tőlem. Pár pillanatig látszik rajta, hogy veszettül kattog az agya, majd elmosolyodik.

- Én is szeretlek! – suttogja.

Megnyugodva, s boldog csókolom meg őt. Sokkal szenvedélyesebben, érzelemmel telibben csókolom meg őt, mint eddig.

Egy izgalmas nap után, amit szerencsére mindenki túlél (kivéve Nick-et), megkapom, amire a legtöbb lány vágyik: egy csókot az esőben, azzal a sráccal, akit szeretek, s aki viszont szeret.

THE END

És így utólag kérnék mindenkit, aki olvas, hogy írjon egy kommentet, amiben kifejti a véleményét a blogról!:) xoxoSummerB

PART TWENTY-ONE

Sziasztok!
Igen, tudom! Késtem. Nagyon. Közel két hetet kellett várnotok a részre, és most is csak az első felét tudtam hozni.  Sajnálom, de úgy tűnik a nyár nagyon nem kedvez most az írásaimnak. Sok családi/baráti program, lazulás, pihenés, filmek, könyvek, és egyéb más van most a fejemben, és tervezésben. Ezért is lesznek rövidebb részek mostanában, de nem lesznek nagyon gyakran, csak ez a mostani hét lett nagyon zűrös, és kavalkádos.
Mostpedig, hogy elmagyaráztam a helyzetet: KÖSZÖNÖM a sok feliratkozót*-*. 78-an olvassátok a blogot, és ez nagyon sokat jelent, köszönöm!:DDDDD Aztán ott vannak az oldalmegjelenítések. +24.000 oldalmegjelenítés nem kis szám, köszönöm!<3 A kommentekért is nagyon hálás vagyok, válaszoltam is rájuk, köszönöm, hogy írtok nekem, hogy pipálgattok, hogy hagytok nyomot magatok után! Nem beszélve a sok díjról, amivel kényeztettek! Ti vagytok a legjobbak!♥♥♥♥♥♥
Na, és most jöjjön a rész!

xoxo*

PART TWENTY-ONE

- Nagyon örülnék neki, ha végre döntésre jutnál! – türelmetlenkedik Andrea.
A szekrényem előtt állva nézegetem, mérlegelem a fogasra akasztott elegáns ruhákat. Vagy húsz perce állok egy helyben tehetetlenül, döntésképtelen állapotban, de még csak közelebb sem jutok a célhoz. Két ruha nyeri el igazán a tetszésemet; az egyik természetesen fehér, sifon. Az anyag és a szín is közel áll hozzám. A másik viszont gyönyörű vörös. Testhez simuló, nőies, és én beleszerettem első látásra. De ott az a másik! Közel áll hozzám. A vörös merész, na az én nem vagyok. A fehér visszafogottabb, ami én vagyok. De olyan szép az a vörös!
- Nem tudom! – rázom meg a fejem, és feladva a küzdelmet az ágyamra dőlök, és a falat pásztázom, mintha rá lenne írva a megoldás.
- Vörös - szólal fel Bella, Andrea és Anne egyszerre, mire kissé meglepetten felkapom a fejem, és őket kezdem nézni. Aztán pedig a ruhára téved a szemem. Hát rendben! Ha a vörös, akkor a vörös!
Feltápászkodom a kényelmes matracról, és kezembe veszem a vörös csodát, s bevonulok vele a fürdőbe. Megküzdök a felvevésével, mivel a ruha két számmal kisebbnek tűnik, mint amilyen nekem kéne, de lelki nyugalom száll rám, mikor szembesülök a ténnyel: nyúlik! Máris gyorsabban passzírozom fel magamra a ruhát, mikor felfedezem ezt. A dekoltázsán kicsit igazítok (értsd: feljebb húzom), de mivel túlságosan is a nyakamba rántottam a ruhát, ezért inkább lejjebb húzogatom az aljánál fogva. A vörös, spagetti pántos koktélruhában kilépek a szobámba, mire mind a három lány felém kapja a fejét. A háromból kettő – Anne és Bella – elismerően el is mosolyodik, Andrea viszont csak biccent egyet nyugtázva, hogy jól áll. Mosolyogva állok a tükör elé, és a hajvasalóval igazítok pár tincsemen, hogy mégis csak álljon valahogyan, majd átfésülöm. Kész! A ruha gyönyörű, a benne lévő lány is elfogadható, a natúr sminkemmel is meg vagyok elégedve, a hajam pedig nem úgy néz ki, mintha valaki az imént nyalta volna le, úgyhogy hivatalosan is készen vagyok. Kezembe veszek egy kis táskát, amit öltözésem közben Anne készített ki. Vörös, mint a ruhám. Beleteszem a kulcsaimat, és a telefonomat, több nem is kell.
- Mehetünk – jelentem be, miután kezembe veszem az utolsó darabot.
- Nem, nem! – rázza a fejét Bella rosszallóan, majd az asztalomhoz lép, és kezébe vesz egy fehér gyöngyökből összeállított karkötő szettet, és a csuklómra húzza.
- Na, most már készen vagyok? – mosolyodom rájuk.
- Igen – bólint Bella vigyorogva, és máris kiszökdel a szobámból.
A három fiú egészen eddig a nappaliban várakozott, indulásra készen, mi pedig még csak akkor kezdtük el az egész készülődést, mikor ők már teljes harci felszerelésben megjöttek, úgyhogy volt mire várniuk. Meglátva, hogy ők egy-egy sörrel a kezükben, a kanapén elterpeszkedve a meccset nézik, elmosolyodunk.

A srácok barátjának partija eléggé zsúfolt. Nem csodálom, hisz’ akinek ilyen háza van az biztos nem szűkölködik a pénzben. Aki gazdag, annak sok barátja van, ergo sok ember vár meghívásra. Mindenesetre jónak ígérkezik. Mindenki zakóban, és koktél ruhában, pezsgővel a kezében ácsorog azzal, akivel éppen társalog. Már sokan be vannak csiccsentve, mikor mi ideérünk.
A spontán parti hírének hallatán nem erre számítottam tegnap. Egy lepukkant bárral képzeltem el az estét, pár őrült huszonévessel, akiknek életfontosságú tervük, hogy a sárgaföldig igyák magukat. Még a koktélruha/zakó kötelező felhívás sem változtatott tegnap az elképzelésemen. Ennek ellenére egy elegáns parti tárul a szemem elé. Gyönyörű nőkkel, és egyenes hátú, érett férfiakkal.
- Ott van Kash – int egy jóképű, harmincas éveiben járó férfi felé Ed. Mind odakapjuk a tekintetünket.
A házigazdánk mintha megérezné, hogy őt nézzük, felénk kapja a fejét, és elmosolyodik a srácok látványára. Mármint, hogy megérkeztek. Otthagyja az eddig általa szóval tartott társaságot, s felénk veszi az irányt. Csak akkor veszem észre, milyen magas, mikor elénk ér.
- Jó látni titeket! – üdvözli a három srácot Kash. – Ők pedig… - célozgat felénk kíváncsian.
- Bella.
- Anne.
- Andrea.
- Lena.
Bemutatkozásunk közben mindannyian kezet fogunk a férfival. Barátságos mosolyt terül szét az arcán újra, miközben egyenként megrázza a kezünket. Szimpatikus, a maga kissé karót nyelt stílusában.
- Örülök az ismeretségnek! – biccent felénk. – Nos, nekem mennem kéne! Üdvözlöm a többi vendéget is. Érezzétek jól magatokat! – Veregeti vállba Dave-t.

Annyi emberrel beszélgetek az este folyamán, annyit ismerek meg, hogy a végén már a nevüket sem tudom megjegyezni. Sok ember, sok stílus, egyéniség és mégis mind annyira egyforma! Mind kedves, de közben leereszkedő. Felsőbb rendű osztály. Nem is tudom, hogy lehet ez a három srác Kash barátja, miközben ez a férfi láthatóan más körökben mozog, mint ők. Rejtély.
A bárpultnál kötök ki Anne, és egy koktél kíséretében. Azt hiszem ez már a harmadik alkohollal megtöltött pohár, ami a kezemben van az este folyamán. Elméletileg az volt a tervem, hogy max egy pohárral iszok, ennek ellenére csakis így tudom elviselni az estét, és az embereket magam körül. Viszont egyáltalán nem vagyok részeg, még csak bódult sem.
- Kerestelek – suttogja valaki a fülembe, miközben az illető hátulról átölel. Elmosolyodom. Dave.
- Társaságról társaságra mutattak be egymásnak az emberek. Talán bele is őrültem a sok névbe – nevetek fel zavartan.
- Az enyémre azért még emlékszel, ugye? – mélyül el a hangja, s hirtelen akkorára kerekednek a szemeim, hogy a London Eye megirigyelhetné.
Észbe kapok. Villámcsapásként ismerem fel a hangot, ami a fülemben duruzsol, ami a hátam mögül jön. Nem, nem Dave! Anne eltűnt időközben mellőlem. Kétségbeesetten nézek körbe a teremben, valaki ismerőst keresek, egy segítséget! Nem látok senkit! S mintha senki sem látna engem. Igaz, nem kezdek el kapálózni, nem sikongatok, így az embereknek nem is lenne, mire figyelniük. De hol van Adam? Dave? Ed? Vagy Bella, Anne, Andrea vagy akárki! Egyedül vagyok. Egyikük sincs itt, hogy segítsen, én pedig kiáltani sem tudok. Gombóc nő a torkomban a félelem miatt.
- Nick – nyöszörgöm remegő hanggal.

P.S.: HA MÉG NEM LÁTTÁTOK AZ ÚJ BLOGOMAT, AKKOR KATT: PARADISE! xoxo SummerB.

PART TWENTY

Sziasztok!
Az előző bejegyzésben azt mondtam, hogy holnap jön a rész, de kiderült, hogy ma. Nem akarok nektek most nagy beszámolót tartani. Aki nem látta az előző bejegyzést, az kattincson IDE! 
Egyébként nektek, hogy telik a nyári szünet?^^:D

xoxo*

PART TWENTY

- Oké, ott találkozunk – teszem le a telefont ennyivel.

Fél órán át tartó beszélgetés után Trace lezárja azzal, hogy találkozzunk, és ennek örülök. Két éve nem beszéltem vele, s azóta is érzem a hiányát az életemben, a mindennapjaimban. Az az ember, aki mindig mellettem állt, minden bajban, nem volt velem két évig, s ez mind az én hibám volt, de ez már mindegy. Nem tudom visszacsinálni azt, ami történt, de most itt az ideje, hogy végre kapcsolatba lépjek az egyik - számomra – legfontosabb személlyel.

Sokáig pépelődök azon, hogy mit vegyek fel, de rájövök, hogy igazából ez nagy hülyeség ezen stresszelnem magam, mert ő a bátyám, és nem egy randira készülök, hanem egy találkára a bátyámmal. Izgulok. Vajon meg fog ismerni? Na, ennél nagyobb hülyeséget sem kérdeztem még magamtól! Hát persze, hogy meg fog ismerni, hisz’ a két év alatt semmit sem változtam külsőleg, bár belsőleg elég sokat. Viszont még így is izgulok! Telefonon már beszéltünk tegnap, s azelőtt is egyszer, de akkor az ígéretem sem tartottam be, mert nem hívtam fel aznap este. Ezért kissé be is rágott rám, de hajlandó volt megbocsájtani, szerencsére. Élőben viszont ez más lesz, mert mégis csak személyesen fogunk beszélni, nem pedig egy készüléken keresztül. Látni fogom a reakcióit, az arcmimikáját… őt!

Egy ideges kislánynak érzem magam, aki most készül megkapni a leges legjobb, hiper-szuper Barbie babáját.

Felkapom a ruháimat, s a táskámat, majd sietek is a parkba, ahol megbeszéltük. Szokásomhoz híven öt percet késem, de nem szándékosan! A hibám most a közlekedésnek tudható be, mert taxit nem tudok fogni, a belvárosban pedig dugó van, a járdák tömve vannak turistákkal, munkába induló, munkából érkező, siető emberekkel. A buszon végig állom az utat, mivel minden hely foglalt, viszont az álló emberek között is fojtogatva érzem magam.

Végre vége az útnak, s rögtön megindulok a szemben lévő park felé, ami nem más, mint a Central Park. Ez a park hatalmas, és csoda lesz, ha én ebben megtalálom Trace-t. Igaz, megbeszéltük, hogy a tónál találkozunk…, de hát melyiknél! Van kettő, egy kicsi és egy hatalmas, na, akkor most ki kéne találnom melyiknél!

Miután elsétálok a kis tóig, öt perc alatt körbe sétálom, de se a közvetlen környékén sincs…, se a közvetve környékében sem, mivel a tóban egyetlen egy épeszű ember se menne be. A nagy tóhoz megyek, ahol szintén körül nézek, s meg is látok egy fekete hajú, fekete bőrdzsekit viselő férfit. Trace alkatú, egy padon ül, lehajtott fejjel, mikor viszont felemeli, rögtön felismerem a vonásait. Semmit sem változott. Ugyanaz a pimasz arckifejezés, a szemtelen, szemkörüli ráncok, amik a mosolygástól keletkeztek, az éles állvonal, a kék szemek… ugyanolyan. Elmosolyodik, mikor megismer, én pedig földre gyökerezett lábbal figyelem, amint hozzám sétál, és szorosan, szeretetteljesen megölel. Pár pillanatba bele telik, hogy felfogjam, tényleg itt van, tényleg ő az, és tényleg én vagyok az. A boldogság végig száguld az egész testemen, és vidáman, már nagy mosollyal az arcomon ölelem vissza őt. Olyan jó érzés az egyik, rég nem látott, családtagomat megölelni, hogy szavakba nem tudok kifejezni. A hiánya mindent magával rántott ebben a két évben, de most talán visszakaphatom ezt az időt.

- Hiányoztál! – szipogva suttogom. Kissé meghatódom a pillanat miatt, de ez így van rendjén.

- Te is nekem, pöttöm! – elhúzódik, és játékosan összekócolja a hajam, ahogyan azt mindig is tette, mikor még beszélő viszonyban voltunk. Mellesleg a Pöttöm nevet azzal érdemeltem ki, még tizennégy éves koromban, hogy a családban én vagyok a legkisebb. Az anyukám, a testvéreim… ők mind colosok, magasak, ezért hát én vagyok a család Pöttöm Pannája.

Hosszú beszélgetésbe elegyedünk, végig tárgyaljuk az egész két évet. Jól esik végre megbeszélni vele mindent. Na, jó! Nem mindent! Például nem tudja, hogy megerőszakoltak, de mivel az három évre nyúl vissza, mi pedig csak két éve nem beszélünk, ezért nem is kéne ezt belevennünk a témák közé. A lényeg, hogy nem tudja, sem azt, hogy ki erőszakolt meg, és azt sem, hogy aktuálban barátom van, na meg, hogy ez a barát ki, s mit tett velem. Van eszem, ezért nem találok neki ki, a szívbaj vinné el ültében, az biztos, vagy megölné Dave-t! Nem kockáztatok.

- … és megbeszéltünk mindent, annyira jó volt végre találkozni vele! – áradozom Dave-nek, az ágyán ülve, ő pedig csak mosolyogva hallgatja végig a mai délelőttről szóló beszámolómat. – Mi az? – vonom fel a szemöldökömet értetlenül, mikor meglátom a furcsa ábrázatát. Az arcán mosoly ül, de ez más mosoly, mint amilyet általában láttatni enged. A szemei csillognak.

- Jó látni, hogy ennyire boldog vagy – simít végig az arcomon. – Szóval… Trace a bátyád, és te ezt még régebben azért nem tudtad elmondani, mert élvezted, hogy féltékeny vagyok? – változik a hangulata, de nem mérges, csak kissé sértődött.

- Mikor?

- Amikor a tóhoz mentünk, és megkérdeztem, ki az a Trace! – emlékeztet.

- Egy: nem kérdezted, követelted, hogy mondjam el! Kettő: azért nem mondtam el, mert nem kellett tudnod róla. Három: te féltékeny voltál? – mosolyodom el lassan, miközben kimondom az utolsó mondatot. Élvezem a helyzetet.

- Lena, te vagy az egyetlen, aki nem vett észre semmit! Mindannyian, de tényleg mindannyian tudták, hogy oda vagyok érted, te viszont nem. Nem értelek, azért eléggé feltűnő volt! – fekszik végig az ágyon, s megfogja a kezem, majd a mellkasára von. Egyik keze a feje alatt, párnának használja, a másik pedig a derekamon jár fel, s alá. Végig simítok a mellkasán, majd köröket kezdek rajzolni rá az ujjaimmal.

- Nem tudtam semmit – mondom, majd elgondolkozva folytatom: - Vagy csak nem akartam észrevenni.

Felnevet alattam.

Este van, a város húsz évesei most kelnek ki az ágyból, s éjjeli bagolyként térnek be a kedvenc klubjukba. Ennek következtében pedig Dave klubja tömve van tinédzserekkel, és huszonévesekkel. A pultnál foglalok helyet, ahol elég nagy a forgalom ma este, mivel péntek van. Sebastian nem örvendhet pihenésnek, mivel mindig érkezik egy újabb részeg ember, aki még részegebb akar lenni. Viszont próbál velem beszélgetni, miközben a vendégeket is ezerrel próbálja kiszolgálni.

- Szóval Isabelle – állapítom meg. Ahogy a srác Isabelle-re néz, az valami imádnivaló. Mosolyog rá, a szemében ott a vágy, az epekedés, minden! Csak azon csodálkozom, hogy Isabelle, hogy nem veszi észre! Talán velem is ilyen volt Dave, még az elején? Én is olyan hülyének tűntem, mint most nekem Isabelle? Nem, biztos nem, hiszen a mi helyzetünk más volt, sokkal súlyosabb, mint az övék!

- Mi van vele? – vonja fel a szemöldökét, s próbálja palástolni a zavarát.

- Miért nem hívod el valahová? – vágok egyenesen a közepébe. Lehet, hogy van már bennem pár ital, de ez mit sem számít, mivel a cél ugyanaz.

- Mi… Mi van? – ide-oda pillantgat. – Te…

- Látszik. Na?

- Hát… de most komolyan! Szerinted hajlandó lenne eljönni velem? Szerintem a képembe röhögne! Nézz rám, majd rá! Nem a magamfajta srácra bukik, és egyébként is jobbat érdemel. Nem vagyok az ő szintje – rázza meg a fejét csalódottan, miközben nekem magyaráz, s ezzel egy időben egy koktélt kever egy újonnan érkezett lánynak.

- Szerintem meg igent mondana – mosolyodom el bíztatóan. – Érdemes megpróbálni. Nem veszíthetsz semmit. Bár nem ismerem annyira Isabelle-t, de biztos vagyok benne, hogy a barátságotok így se, úgy se veszne el, ha rajta múlna.

- Lehet, hogy igazad van. Mindenesetre gondolkodom rajta, de ezt ne vedd kézpénznek! Sokszor gondolkodtam én már ezen, és látod, mi lett belőle! – nevet fel kínosan, miközben a kezével rámutat a helyzetre. Nevetve megrázom a fejem a kissé reménytelen természetén, bár igazából én sem hallgatnék egy csajra a helyében, akivel még csak kétszer találkoztam.

Beszélgetünk még pár dologról, legfőképp engem kérdezget arról, hogy alakulnak a dolgok Dave-vel.

Egyszer csak két kezet érzek meg a hasamon, amint hátulról közrefognak, majd a kéz tulajdonosának arca a nyakamban. A göndör fürtök csiklandozzák a bőröm, ezért nem is kell gondolkodnom, ki a kezek tulaja. Elmosolyodom.

- Emlegetett szamár – szalad ki Sebastian száján mosolyogva, ahogy végig néz rajtunk.

- Ó, szóval én voltam a téma? – vigyorodik el, mikor felemeli a fejét. – Na, és mit mondtatok rólam?

- Hogy mennyire édes, aranyos, szexi és helyes vagy! – pimasz mosoly jelenik meg az arcán, mikor meghallja.

- Szóval szerinted édes, aranyos, szexi és helyes vagyok? – kezdi el húzogatni a szemöldökét.

- Azt nem mondtam, hogy ezeket én állítom – lombozom le viccelődve, mire lebiggyeszti az ajkait.

Fáradtam dőlök rá Dave ágyára egy forró zuhany után. Mivel ő foglalta el a fürdőt elsőnek, ő már az ágyban fekszik, így én befészkelem magam mellé. Felé fordulok, s gyönyörű arcát kezdem tanulmányozni. Próbálom minden egyes vonalát, vonását, részletét az emlékezetembe vésni, hogy mindig emlékezzek rá, bár már így is nagy benyomást tett az életemre.

- Ne bámulj! – mordul fel játékosan, és kinyitja smaragdzöld szemeit, amik még a sötétben is csillognak.

- Nem bámullak – mosolyodom el lassan.

- Hát persze, hogy nem! – viszonozza a mosolyomat, de már a szemei csukva vannak.

Figyelem, ahogy lélegzete lassacskán egyenletessé válik, és álomba szenderül. Az arca most békés, gondtalan, és ez zavarba ejtően nagy változás. Mikor ébren van egyáltalán nem tűnik békésnek, sem gondtalannak, ezért most kihasználom a pillanatot, és tovább fixírozom. Meglepetésemre egyik keze az enyémet keresi, s mikor megtalálja, összekulcsolja őket. Halványan elmosolyodom, és hagyom, hogy a szemeim lassan leragadjanak.