PART TWENTY

Sziasztok!
Az előző bejegyzésben azt mondtam, hogy holnap jön a rész, de kiderült, hogy ma. Nem akarok nektek most nagy beszámolót tartani. Aki nem látta az előző bejegyzést, az kattincson IDE! 
Egyébként nektek, hogy telik a nyári szünet?^^:D

xoxo*

PART TWENTY

- Oké, ott találkozunk – teszem le a telefont ennyivel.

Fél órán át tartó beszélgetés után Trace lezárja azzal, hogy találkozzunk, és ennek örülök. Két éve nem beszéltem vele, s azóta is érzem a hiányát az életemben, a mindennapjaimban. Az az ember, aki mindig mellettem állt, minden bajban, nem volt velem két évig, s ez mind az én hibám volt, de ez már mindegy. Nem tudom visszacsinálni azt, ami történt, de most itt az ideje, hogy végre kapcsolatba lépjek az egyik - számomra – legfontosabb személlyel.

Sokáig pépelődök azon, hogy mit vegyek fel, de rájövök, hogy igazából ez nagy hülyeség ezen stresszelnem magam, mert ő a bátyám, és nem egy randira készülök, hanem egy találkára a bátyámmal. Izgulok. Vajon meg fog ismerni? Na, ennél nagyobb hülyeséget sem kérdeztem még magamtól! Hát persze, hogy meg fog ismerni, hisz’ a két év alatt semmit sem változtam külsőleg, bár belsőleg elég sokat. Viszont még így is izgulok! Telefonon már beszéltünk tegnap, s azelőtt is egyszer, de akkor az ígéretem sem tartottam be, mert nem hívtam fel aznap este. Ezért kissé be is rágott rám, de hajlandó volt megbocsájtani, szerencsére. Élőben viszont ez más lesz, mert mégis csak személyesen fogunk beszélni, nem pedig egy készüléken keresztül. Látni fogom a reakcióit, az arcmimikáját… őt!

Egy ideges kislánynak érzem magam, aki most készül megkapni a leges legjobb, hiper-szuper Barbie babáját.

Felkapom a ruháimat, s a táskámat, majd sietek is a parkba, ahol megbeszéltük. Szokásomhoz híven öt percet késem, de nem szándékosan! A hibám most a közlekedésnek tudható be, mert taxit nem tudok fogni, a belvárosban pedig dugó van, a járdák tömve vannak turistákkal, munkába induló, munkából érkező, siető emberekkel. A buszon végig állom az utat, mivel minden hely foglalt, viszont az álló emberek között is fojtogatva érzem magam.

Végre vége az útnak, s rögtön megindulok a szemben lévő park felé, ami nem más, mint a Central Park. Ez a park hatalmas, és csoda lesz, ha én ebben megtalálom Trace-t. Igaz, megbeszéltük, hogy a tónál találkozunk…, de hát melyiknél! Van kettő, egy kicsi és egy hatalmas, na, akkor most ki kéne találnom melyiknél!

Miután elsétálok a kis tóig, öt perc alatt körbe sétálom, de se a közvetlen környékén sincs…, se a közvetve környékében sem, mivel a tóban egyetlen egy épeszű ember se menne be. A nagy tóhoz megyek, ahol szintén körül nézek, s meg is látok egy fekete hajú, fekete bőrdzsekit viselő férfit. Trace alkatú, egy padon ül, lehajtott fejjel, mikor viszont felemeli, rögtön felismerem a vonásait. Semmit sem változott. Ugyanaz a pimasz arckifejezés, a szemtelen, szemkörüli ráncok, amik a mosolygástól keletkeztek, az éles állvonal, a kék szemek… ugyanolyan. Elmosolyodik, mikor megismer, én pedig földre gyökerezett lábbal figyelem, amint hozzám sétál, és szorosan, szeretetteljesen megölel. Pár pillanatba bele telik, hogy felfogjam, tényleg itt van, tényleg ő az, és tényleg én vagyok az. A boldogság végig száguld az egész testemen, és vidáman, már nagy mosollyal az arcomon ölelem vissza őt. Olyan jó érzés az egyik, rég nem látott, családtagomat megölelni, hogy szavakba nem tudok kifejezni. A hiánya mindent magával rántott ebben a két évben, de most talán visszakaphatom ezt az időt.

- Hiányoztál! – szipogva suttogom. Kissé meghatódom a pillanat miatt, de ez így van rendjén.

- Te is nekem, pöttöm! – elhúzódik, és játékosan összekócolja a hajam, ahogyan azt mindig is tette, mikor még beszélő viszonyban voltunk. Mellesleg a Pöttöm nevet azzal érdemeltem ki, még tizennégy éves koromban, hogy a családban én vagyok a legkisebb. Az anyukám, a testvéreim… ők mind colosok, magasak, ezért hát én vagyok a család Pöttöm Pannája.

Hosszú beszélgetésbe elegyedünk, végig tárgyaljuk az egész két évet. Jól esik végre megbeszélni vele mindent. Na, jó! Nem mindent! Például nem tudja, hogy megerőszakoltak, de mivel az három évre nyúl vissza, mi pedig csak két éve nem beszélünk, ezért nem is kéne ezt belevennünk a témák közé. A lényeg, hogy nem tudja, sem azt, hogy ki erőszakolt meg, és azt sem, hogy aktuálban barátom van, na meg, hogy ez a barát ki, s mit tett velem. Van eszem, ezért nem találok neki ki, a szívbaj vinné el ültében, az biztos, vagy megölné Dave-t! Nem kockáztatok.

- … és megbeszéltünk mindent, annyira jó volt végre találkozni vele! – áradozom Dave-nek, az ágyán ülve, ő pedig csak mosolyogva hallgatja végig a mai délelőttről szóló beszámolómat. – Mi az? – vonom fel a szemöldökömet értetlenül, mikor meglátom a furcsa ábrázatát. Az arcán mosoly ül, de ez más mosoly, mint amilyet általában láttatni enged. A szemei csillognak.

- Jó látni, hogy ennyire boldog vagy – simít végig az arcomon. – Szóval… Trace a bátyád, és te ezt még régebben azért nem tudtad elmondani, mert élvezted, hogy féltékeny vagyok? – változik a hangulata, de nem mérges, csak kissé sértődött.

- Mikor?

- Amikor a tóhoz mentünk, és megkérdeztem, ki az a Trace! – emlékeztet.

- Egy: nem kérdezted, követelted, hogy mondjam el! Kettő: azért nem mondtam el, mert nem kellett tudnod róla. Három: te féltékeny voltál? – mosolyodom el lassan, miközben kimondom az utolsó mondatot. Élvezem a helyzetet.

- Lena, te vagy az egyetlen, aki nem vett észre semmit! Mindannyian, de tényleg mindannyian tudták, hogy oda vagyok érted, te viszont nem. Nem értelek, azért eléggé feltűnő volt! – fekszik végig az ágyon, s megfogja a kezem, majd a mellkasára von. Egyik keze a feje alatt, párnának használja, a másik pedig a derekamon jár fel, s alá. Végig simítok a mellkasán, majd köröket kezdek rajzolni rá az ujjaimmal.

- Nem tudtam semmit – mondom, majd elgondolkozva folytatom: - Vagy csak nem akartam észrevenni.

Felnevet alattam.

Este van, a város húsz évesei most kelnek ki az ágyból, s éjjeli bagolyként térnek be a kedvenc klubjukba. Ennek következtében pedig Dave klubja tömve van tinédzserekkel, és huszonévesekkel. A pultnál foglalok helyet, ahol elég nagy a forgalom ma este, mivel péntek van. Sebastian nem örvendhet pihenésnek, mivel mindig érkezik egy újabb részeg ember, aki még részegebb akar lenni. Viszont próbál velem beszélgetni, miközben a vendégeket is ezerrel próbálja kiszolgálni.

- Szóval Isabelle – állapítom meg. Ahogy a srác Isabelle-re néz, az valami imádnivaló. Mosolyog rá, a szemében ott a vágy, az epekedés, minden! Csak azon csodálkozom, hogy Isabelle, hogy nem veszi észre! Talán velem is ilyen volt Dave, még az elején? Én is olyan hülyének tűntem, mint most nekem Isabelle? Nem, biztos nem, hiszen a mi helyzetünk más volt, sokkal súlyosabb, mint az övék!

- Mi van vele? – vonja fel a szemöldökét, s próbálja palástolni a zavarát.

- Miért nem hívod el valahová? – vágok egyenesen a közepébe. Lehet, hogy van már bennem pár ital, de ez mit sem számít, mivel a cél ugyanaz.

- Mi… Mi van? – ide-oda pillantgat. – Te…

- Látszik. Na?

- Hát… de most komolyan! Szerinted hajlandó lenne eljönni velem? Szerintem a képembe röhögne! Nézz rám, majd rá! Nem a magamfajta srácra bukik, és egyébként is jobbat érdemel. Nem vagyok az ő szintje – rázza meg a fejét csalódottan, miközben nekem magyaráz, s ezzel egy időben egy koktélt kever egy újonnan érkezett lánynak.

- Szerintem meg igent mondana – mosolyodom el bíztatóan. – Érdemes megpróbálni. Nem veszíthetsz semmit. Bár nem ismerem annyira Isabelle-t, de biztos vagyok benne, hogy a barátságotok így se, úgy se veszne el, ha rajta múlna.

- Lehet, hogy igazad van. Mindenesetre gondolkodom rajta, de ezt ne vedd kézpénznek! Sokszor gondolkodtam én már ezen, és látod, mi lett belőle! – nevet fel kínosan, miközben a kezével rámutat a helyzetre. Nevetve megrázom a fejem a kissé reménytelen természetén, bár igazából én sem hallgatnék egy csajra a helyében, akivel még csak kétszer találkoztam.

Beszélgetünk még pár dologról, legfőképp engem kérdezget arról, hogy alakulnak a dolgok Dave-vel.

Egyszer csak két kezet érzek meg a hasamon, amint hátulról közrefognak, majd a kéz tulajdonosának arca a nyakamban. A göndör fürtök csiklandozzák a bőröm, ezért nem is kell gondolkodnom, ki a kezek tulaja. Elmosolyodom.

- Emlegetett szamár – szalad ki Sebastian száján mosolyogva, ahogy végig néz rajtunk.

- Ó, szóval én voltam a téma? – vigyorodik el, mikor felemeli a fejét. – Na, és mit mondtatok rólam?

- Hogy mennyire édes, aranyos, szexi és helyes vagy! – pimasz mosoly jelenik meg az arcán, mikor meghallja.

- Szóval szerinted édes, aranyos, szexi és helyes vagyok? – kezdi el húzogatni a szemöldökét.

- Azt nem mondtam, hogy ezeket én állítom – lombozom le viccelődve, mire lebiggyeszti az ajkait.

Fáradtam dőlök rá Dave ágyára egy forró zuhany után. Mivel ő foglalta el a fürdőt elsőnek, ő már az ágyban fekszik, így én befészkelem magam mellé. Felé fordulok, s gyönyörű arcát kezdem tanulmányozni. Próbálom minden egyes vonalát, vonását, részletét az emlékezetembe vésni, hogy mindig emlékezzek rá, bár már így is nagy benyomást tett az életemre.

- Ne bámulj! – mordul fel játékosan, és kinyitja smaragdzöld szemeit, amik még a sötétben is csillognak.

- Nem bámullak – mosolyodom el lassan.

- Hát persze, hogy nem! – viszonozza a mosolyomat, de már a szemei csukva vannak.

Figyelem, ahogy lélegzete lassacskán egyenletessé válik, és álomba szenderül. Az arca most békés, gondtalan, és ez zavarba ejtően nagy változás. Mikor ébren van egyáltalán nem tűnik békésnek, sem gondtalannak, ezért most kihasználom a pillanatot, és tovább fixírozom. Meglepetésemre egyik keze az enyémet keresi, s mikor megtalálja, összekulcsolja őket. Halványan elmosolyodom, és hagyom, hogy a szemeim lassan leragadjanak.

Bloglovin

Sziasztok!
Ha még nem láttátok Diana B. bejegyzését a Google Reader-ről, akkor olvassátok el, mert a mostani bejegyzés ehhez kapcsolódik. KATT! 
Regisztráljatok, és ha akartok, kövessetek! Az oldalsávban, legfelül ott a link, ahol tudtok követni!:)

P.S.: A részt nem tudom, mikor hozom, de nagy valószínűséggel holnap!:)

xoxo*

PART NINETEEN

Sziasztok!

Mint tegnap mondtam a csoportban: ma rész! És itt is van! Megint nem egy rövid résszel jöttem, és izgalom is van benne ezerrel:D Köszönöm a 72 (!) feliratkozót, a kommenteket, amiket az előző részhez kaptam, és a pipákat! ÉS! Majdnem túlléptük a 20.000 oldalmegjelenítést!:) Igaz, még hátra van, kevesebb, mint 800 oldal megj., de nekem már a +19.000 is sok, szóval köszönöm, édesek vagytok!♥

Beszámoló a mai napomról: Mivel hetedik évfolyamba járok, ezért az évfolyamom ballagtatta az idei nyolcadikosokat, ami annyit jelent, hogy mi díszítettük fel a termeket, amikbe ők bevonulnak, meg az első emeletet is, amin végigmentek + a földszintet, és az udvart. Ezt úgy képzeljétek el, hogy 12:00-17:30-ig mi virágokkal voltunk körülvéve, és azokat raktuk ide, meg oda. KÉSZ BOTANIKUS KERT LETT! De most komolyan! MINDENHOL virág volt, MINDENHOL! Úgyhogy egy időre elegem lett a virágokból. :'D Végül is élveztem, mivel én és pár barátnőm kaptunk egy termet, amit mi díszítettünk, és szép is lett, csak már a végére elegem lett. Aztán pedig hattól nyolcig a suliban álltunk, és végig hallgattuk a búcsúbeszédeket, végig hallgattuk az előadásokat, majd a végén We are the World-öt énekeltünk. Bocs, én csak tátogtam ott hátul. :'D De azért szép volt, csak mindenki sírt, még a hetedikesek is! Barátnőim szemeiből a Niagara folyt, én meg ott álltam, és végig öleltem mindenkit, mint egy kőszikla. Aztán hazajöttem, és itthon kiadtam magamból én is a Niagarát. Sírtam, zokogtam, de mint állat, hogy én jövőre nem akarok ballagni, és hogy még az osztály nyomorékjai is hiányozni fognak. Ja, és szépen le lettem teremtve egy barátnőmmel együtt, mert végig röhögtük, miközben mindenki csendben volt. :'D Szóóóóóval rövidre fogva: nehéz, fárasztó, de jó napom volt. Ó! És rendeltünk PIZZÁT az osztállyal/évfolyammal ezért még kajáltunk is. :3 ^^
És akkor a rész! Jó olvasást!:)

xoxo*

PART NINETEEN

Egyfolytában Dave-n jár az eszem. Most, hogy két napig nem szóltunk egymáshoz, többször gondolok rá, mint általában. A két napban egyszer sem találkoztunk, nem beszéltünk; ő nem hívott, én sem hívtam, ő nem írt sms-t, én sem írtam. Többször volt az ujjam a hívás gombon, de egyszer sem nyomtam meg. Akármennyire is rossz érzés, hogy nem beszélünk és találkozunk, nem vagyok képes megbeszélni vele. Nem tudom a szemébe mondani, hogy egy részem még mindig fél tőle.

- Lena! Valaki jött hozzád! – nyit be a szobámba Adam, s egy mosollyal az arcán a fejével int, mire Dave jelenik meg az ajtóban. A kezemben tartott könyvet most becsukom, és az éjjeli szekrényemre teszem. Felülök az ágyon, a hátamat pedig az ágytámlának támasztom.

Adam becsukja az ajtót, miután Dave besétál, és leül az ágyamra. Az ajkamba harapva várom, hogy megszólaljon, de végül én teszem meg.

- Miért jöttél? – kérdezem, ezzel megtörve a csendet.

- Mert ezt meg kell beszélnünk.

- Azt hittem már megbeszéltük – vonok vállat, bár magam is tudom, hogy nem, ami a bárba volt, az egyáltalán nem beszélgetés volt, inkább egy vita, veszekedés, amit tulajdonképpen én kezdeményeztem.

- Egyáltalán nem beszéltünk meg még ezen semmit – rázza meg a fejét.

- Komolyan gondoltam, amit ott mondtam.

- Tudom, és sajnálom. Nem kellett volna parancsolgatnom neked - sóhajt fel.

- Igen, ez így igaz! Jól esik, hogy bocsánatot kérsz, de… nem csak ezzel van bajom – morgom az orrom alatt.

- Akkor? – vonja fel a szemöldökét csodálkozva.

- Én…

- Te?

- Én félek tőled – nyögöm ki nagy nehezen, s mikor ki mondom már meg is bánom.

- Tessék? – elcsuklik a hangja. A szemében csalódottságot látok, szíven ütötte, amit mondtam. – Ugye most csak viccelsz? Lena, nem mondhatod komolyan, hogy félsz tőlem! Nem… én… nem bántanálak. Ami volt az… az régen volt, más voltam. Ha tudtam volna, hogy te ennyire… csodálatos vagy, nem tettem volna – szaporán véve a levegőt, és kétségbeesetten gyűr maga alá az ágyon. Egyik kezével a fejem mellett támasztja meg magát, másikkal egy tincset a fülem mögé tűr.

- Én csak…, mikor kiabáltál…

- Lena, jegyezd meg! – szakít félbe. – Soha, de soha nem bántanálak. Nem tenném meg veled újra azt, amit három évvel ezelőtt. Én téged… én téged… nagyon… kedvellek – harap az alsó ajkába, ahogyan én is.

- Én is kedvellek – mosolyodom el. Az érintése minden kétségemet elhessegeti, minden félelmem megszűnik létezni. Csak ő és én vagyunk!

Szenvedélyesen csap le az ajkaimra, és édes csókokat hagy rajtuk. Egyik keze már a derekamon, a másik viszont még mindig magát támasztja a fejem mellett. Beletúrok sűrű, göndör hajába, és azokkal kezdek játszadozni. Ahogy a keze a pólóm alá csusszan, úgy érzem a világ hirtelen 180 fokos fordulatot vesz; minden a feje tetejére áll. Hirtelenjében a levegőt is szaporábban veszem, és kezeimet levezetem a mellkasára, majd végigsimítok rajta, a hasán is, majd én is benyúlok a pólója alá. Ahogy én az övére, ő úgy reagál az én érintésemre. Kissé megremeg, majd újra megfeszíti az izmait, hogy tudja magát tartani felettem. Mindketten zihálva válunk el egymástól. Homlokát az enyémnek dönti, és egymás szemébe nézve, mozdulatlanul zihálunk. Akármennyire is kívánom most, nem akarom megtenni, nem készültem még fel rá. Két hete… na, jó! Talán három hete járunk, és a közös múltunkat tekintve csoda lesz, ha két hét múlva meg fogom tudni tenni vele – nyugodt lelki békével.

- Ha nem akarod most, akkor mond meg. Nem akarok olyat tenni, amit te nem akarsz – lihegi.

- Akarom, de… nem készültem fel – mondom őszintén.

- Oké. – Egy apró csókot nyom a számra, majd mellém gördül.

Végig beszéljünk az elmúlt két napot: hogy ő mit érzett, hogy mit éreztem én. Sok idő telik el, mire rájövök, hogy ez a két nap neki sokkal rosszabban telt, sokkal jobban fájt neki, mint nekem, és emiatt bűntudatot érzek. Játszom az érzéseivel, mert ebben a két napban simán felhívhattam volna, hogy beszéljük meg, de nem tettem, mert a becsületem, a büszkeségem többet ért.

- Jól vagy? – ráncolja össze a szemöldökét.

Felsóhajtok, majd lovagló ülésben az ölébe ülök. – Annyira sajnálom – szorosan magamhoz ölelem, mire ő kissé csodálkozva, de rögtön visszaölel. Arcomat a nyakába fúrom, és még szorosabban ölelem.

- Mit sajnálsz? – kérdezi halkan egy idő után.

- Hogy… nem hívtalak fel, hogy megbeszéljük. Hogy hülye voltam.

- Nem voltál hülye! – tiltakozik. – A helyedben én is ki akadtam volna – neveti el magát zavarában.

Sem én, sem ő nem mond mást. Csak csendben ülünk, s öleljük egymást. Egyikőnk sem akar eltávolodni a másiktól. A percek telnek, de mintha ez semmi sem számítana. Az órák, a percek, a másodpercek mind csak apró töredékek egy napban, ahogy a napok is a hétben, a hetek a hónapban, a hónapok az évben, az évek pedig az életben. Elgondolkozom azon, hogy ezeket az hónapokat… talán éveket vele fogom-e eltölteni. Ha igen, akkor hogyan? Ha nem, akkor miért nem? Ezernyi ezzel kapcsolatos kérdés, de a jövő beláthatatlanságát számba véve egyre sem tudnék választ adni. De talán nem is szeretnék. Jó ez így! Nem tudom, mi lesz holnap, de reményeim szerint vele leszek, és emiatt boldog vagyok… boldog vagyok mellette.

Újra a bárban vagyunk, mint mostanában minden este. A hely most csendes, senki sem álldogál, senki sem táncol, nincsenek félrehúzott asztalok/székek, csakis ülő vendégek. Persze vannak holt részeg faszik, és nők is, de nem elnyomó létszámban. Furcsa így látni a helyet, de úgy gondolom, kell egy kis nyugis este is.

Dave azóta nem hajlandó elmozdulni mellőlem, mióta reggel megbeszéltük a dolgokat, de nem mondom, hogy nem esik jól.

- Sétáljunk – súgja a fülembe hirtelen Dave, és már össze is kulcsolja a kezeinket.

- Oké – bólintok.

New York utcáit a sötétség uralja. Az út szélén álló utcai lámpák viszont megvilágítják a járókelők és az autósok útját. A hűvös szellő végigsüvít az úton, és hirtelen mindent tökéletesnek érzek. Nem tudom, honnan jön az érzés, mitől és miért jön, de jól esik.

- Szeretem New York-ot – bukik ki belőlem elgondolkozva.

- Jobb, mint Boston? – mosolyodik el.

- Sokkal. Bostont sosem szerettem, csak elvoltam benne – vonok vállat.

A beszélgetést tovább viszi, sokat mesélek neki Bostonról, hogy milyen volt ott. Elmesélem, hogy milyen volt kiskoromban, milyen volt az életem, mindent. Örülök, hogy mindezt megoszthatom vele, és nem csak megjátssza a figyelmét, hanem tényleg érdeklődik az iránt, amit mondok neki.

Továbbra is szorosan kulcsolja össze a kezeinket, a dzsekije pedig rajtam van, mivel csak egy póló van rajtam, a városban pedig nincs nyári idő. Már nagyon el vagyunk távolodva a bártól, de úgy látszik őt ez nem zavarja, mert csak vezet tovább.

Az utcák erre felé már kihaltak, nincs ember rajtuk, csak mi. Egy-egy autó suhan el mellettünk, de nincs nagy forgalom. Nem messze tőlünk viszont egy magas, ismerős alkatú férfi áll a járda közepén. Akármennyire is hunyorítok, nem látom a pasas arcát, pedig arccal felénk van fordulva. Ahogy közelebb érünk, megvilágosodom. Nick. A szívem nagyot dobban. Nem tetszik ez nekem. Úgy áll ott, mint aki gyilkolni készül. Persze, nem hiszem, hogy éppen most egy súlyos merényletet készülne megtenni, de az állása megijeszt. Megszorítom Dave kezét, aki úgy tűnik szintén észrevette Nicket.

- No, lám csak! Úgy tűnik, még mindig együtt vagytok! – Az arcán undorító vigyor ül, ami még visszataszítóbbá teszi. – Hogy őszinte legyek, nem így terveztem – rázza meg a fejét egy teátrális sóhajjal kísérve.

- Mi a francot akarsz, Nick? – hangzik fel Dave mély, fenyegető hangja mellőlem.

- Játszadozni – a vigyora szélesedik. – A barátnőddel. Három évvel ezelőtt is mekkora bulit csaptunk, ugye, Dave?

Dave keze megfeszül, mikor felnézek rá. Homlokráncolva fixírozom az arcát, a reakcióját. A szívem egyre hevesebben dobog. Még jobban megijeszt az információ. Szóval Nick ott volt három évvel ezelőtt, s Dave mindvégig elhallgatta ezt előlem. Hagyta, hogy Nick, aki három évvel ezelőtt megerőszakolt, a közelemben legyen. Én pedig mindvégig úgy beszélgettem vele, mintha egy átlagos pasi lenne, aki rendes, bár kissé furcsa és ijesztő. Akármennyire is mérges vagyok most Dave-re, a figyelmem Nickre összpontosul. Az arcán még mindig ugyanaz a vigyor ül.

- Takarodj, Nick! – morogja Dave dühösen. Érzem a hangján, hogy csak egy szó kell, hogy felrobbanjon.

- Miért? Még csak most jöttem! – tárja ki a két karját, majd ejti vissza a testéhez. Felnevet. – Ugye nem gondoltad, hogy szó nélkül elmegyek? – közelebb jön, már csak két lépésre van tőlünk. Dave védelmezően a háta mögé tol, miközben még mindig markolja a kezem. – Olyan bájos – simít végig az arcomon Nick, de nem sokáig tartózkodik közel a keze hozzám, mert Dave agresszívan elcsapja innen. – Ne csináld már, Dave! Nem lehet csak a tiéd! Felezzük meg – ajánlja fel mézes-mázosan, ami még jobban feldühíti Dave-t. – Vagy csak szimplán legyen az enyém! Fogadjunk, ki tudnám elégíteni a kicsikét! Na, mit szólsz, Dave? Akarod, hogy jó legyen neki… mellettem? – provokálni akarja Dave-t.

Dave elmozdul előlem, és már csak azt látom, ahogyan Dave a földre szorítja Nicket, és az öklével, kíméletlenül püföli az arcát. A szám elé kapom a kezem, mikor meglátom Nick arcán lefolyni az orrából áradó vért. Dave-t viszont nem zavarja a vörös folyadék látványa, tovább üti. Egy pillanattal később pedig már Nick van fölül, és pár ütést visz be Dave-nek, míg én csak tehetetlenül állok. Mindketten föltápászkodnak, mikor Nick abbahagyja Dave ütögetését. Ha össze kéne mérni őket, rögtön tudnám, ki az esélyesebb. Természetesen Dave. Dave magasabb, s szélesebb, mint Nick, Dave-t viszont most az indulatai vezetik, nem pedig a józan esze. Dave egy mozdulattal letörli az orrából kifolyó vért a kézfejével, majd támadó mozdulattal megindul felé, és erőből az egyik épület falának löki, s elkapja az ingje nyakát.

- Ha egy újjal is hozzáérsz, eltöröm a kezed – köpi Dave a szavakat Nick arcába, aki erre csak elvigyorodik.

- Milyen fontos neked ez a lány! – nevet fel gúnyosan Nick. – Csodálkozom, hogy még melletted van. Nem illik ő hozzád, haver! Nem sokára, figyeld meg, dobni fog egy paliért, aki hozzá illik! Nem fogod sokáig szórakoztatni.

Dave mérgében újabb, és újabb ütést mér Nick arcába, akinek már szájából, orrából folyik a vér, a szeme alatt pedig egy súlyos seb van, ami valószínűleg holnapra belilul neki.

- Én boldoggá tudnám tenni! Boldogabbá, mint te – folytatja Nick, mikor Dave abbahagyja a püfölését.

A túlerőben lévő, göndör barátom még egy ütést ad Nick-nek ajándékba, majd emeli a kezét egy újabbra, de idejének érzem közbelépni:

- Állj! – kapom el a kezét, mire döbbenten hátra kapja a fejét, és felvont szemöldökkel pásztáz. – Nem éri meg! Nem kell még jobban bántanod, már megkapta! – szemeimet mélyen az övéibe fúrom. – Kérlek! – mondom, mivel még mindig nem lazítja el a kezét.

Nagy nehezen a lakásához tántorgunk, mert az közelebb van, mint Adam-é. Miután Dave rám hallgatott, és ott hagyta Nick-et, nem igazán szóltunk egymáshoz, de fogta a kezem az úton, és ez jól esett. Még mindig egymás kezét szorongatva ülünk a kanapén. Nem tudok, mit mondani. Nem vagyok már mérges azért, mert elhallgatta előlem, ki is Nick, és hogy kapcsolódik hozzám. Láttam már ma, hogy meddig lenne képes elmenni a védelmemért, és ez minden tettét felülmúlja.

- Haragszol? – kérdezi halkan, s kezét az állam alá teszi; felemeli a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Nem – rázom meg a fejem. Rögtön tudom, hogy arra érti, hogy nem árulta el azt a fontos információt, hogy három évvel ezelőtt Nick is megerőszakolt. – Eleinte haragudtam, de most már nem – sóhajtok fel. – Köszönöm, amit értem tettél – mosolyodom rá halványan.

- Bármikor megtenném – suttogja, s egy édes csókot lehel az ajkaimra.

A kanapén alszunk el, én a karjaiban, a mellkasán. Az érzés, ami elfog, mikor vele vagyok, leírhatatlan, és nem is fogok nyáladzani. Egyszerűen csak szeretek vele lenni, és kész. Ezt nem kell túlbonyolítani. Talán több is ez szimpla időmúlatásnál, de ezt még nem ismerném be. Korai még bármit is elkiabálni, elég az, ami most van. Kapcsolat. Kapcsolatunk van.