PROLOGUE

Sziasztok!
Nagyon örültem, mikor megláttam, hogy már ketten feliratkoztatok, pedig még csak az oldalsávban található kis ismertető volt fent. Mivel ez nem fanfic, hanem egy átlag független történet nem számítok óriási olvasó-táborra, mivel ezeknek a történeteknek nem annyira nagy az olvasottsága mint a fanficeknek, de azért remélem, hogy páran nyíltan fogjátok fogadni ezt a történetemet is annak ellenére, hogy a One Direction egyáltalán nem is fog benne szerepelni, Harry neve pedig Dave lesz. Ez a prológus múlt időben íródott (mivel visszatekintő), de a következő fejezeteket majd jelenben fogom írni. 
Tudnotok kell még, hogy az 1.fejezettől fogva 2015-öt fogunk írni, de ezt mindig ki fogom majd írni (ahogy most is). 
A címet egyébként Skillet - Hero c. számából szedtem ki, kicsit variálva.
Na, most már jöjjön is a "várva várt" Prológus, írjatok kommentet, kíváncsi vagyok a véleményetekre!:)

xoxo*

PROLOGUE

2012. XII. 03 - Boston

Az utakat ellepte a hó, ezért kényszerültem gyalogos közlekedésre. Az utakat lezárták, és ezt is csak onnan tudtam meg, hogy a barátnőm szentfazék apja közölte velem. Puffogva sétáltam Boston már-már kihalt, csúszós, sötét utcáin. Néha-néha elhaladt mellettem egy autó, ami lassan, de biztosan közlekedett. Az én kocsim még nem volt olyan luxus, hogy téli gumival rendelkezzen, ezért is nem engedett Birdy, a barátnőm, autóba ülni.

A kabátom ujját a kezemre húztam, hogy megakadályozzam a teljes átfagyást. A hideg viszont még így is átjárta a testem, megborzongatta minden egyes gyenge porcikámat, ami be volt bugyolálva.

Hirtelen torpantam meg, egy neszre, amit furcsálltam a kihalt utcán. Hátrakaptam a fejem, de senki nem volt mögöttem, amitől a hátamon felállt a szőr. Azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy csak egy kóbor macska, egy patkány – ami jó párszor megfordul Boston utcáin -, de semmi különös. Bizonytalanul indultam tovább, de hátra-hátra pillantgattam, hogy biztos legyek a dolgomban.

Mély levegőt vettem, mikor meghallottam a második neszt is, ami egy csattanás volt. Fogalmam sem volt, mi esett le, mi ért a földre. Újra hátra néztem; egy alak… nem kettő… nem, mert három. Három alak. Férfiak. Gyorsabbra vettem a tempót, és már szinte futottam. Hátra pillantottam, de meg is bántam. Egy széles vigyorral rendelkező, bogár szemű hapsi nézett le rám ijesztő ábrázatával.  Az arcomból az összes csepp vér is kiáramlott, láttam magam előtt a falfehér arcomat.

- Szia, kicsike – mondta a másik a három közül, aki a hátam mögött helyezkedett el. Rögtön arrafelé kaptam a fejemet, hogy tisztában legyek az álláspontommal.

Remegő kezem hagyott a szorításából, így a kabátom ujja lassan vonszolódott felfelé, fedetlenül hagyva jéghideg kézfejemet. A lélegzés egyre nehezebb feladatnak bizonyult.

- Hogy hívnak? – kérdezte meg az ijesztő vigyorú pasi. Nem állt szándékomban válaszolni,ezért nem is tettem. Csak álltam ott bambán, neki háttal.

A harmadik is csatlakozott elzárva az útfelőli szakaszt előlem, ami az egyetlen menekülési útvonalnak számított. Feladtam minden reményt… tudtam, hogy nincs, mit tennem; már mindegy.

A hátam mögött lévő férfi kezét éreztem meg a csípőmön, amire megrezzentem. A szemem szorosan csukva volt, az állkapcsom megfeszült.

- Greg, ne! – szólt nagy meglepetésemre az utoljára csatlakozott pasi. Felé kaptam a  fejemet. Az utcai lámpa fénye pont megvilágította az arcát. Élénk, smaragdzöld szemei, göndör fürtjei, napbarnított bőre volt. Nem lehetett olyan idős, max. tizenkilencnek tippeltem volna.

- Jaj, ne csináld már! – simult hozzám egész testével a hátam mögött álló, miközben a fiatalabbhoz beszélt. Feszülte hallgattam a szavakat, amiket kiejtett. Nem tudtam menekülni. Nem volt út, helyzet, ami megmentett volna.

- Ne! Nem teheted ezt vele! – lépett közelebb a védelmezőm.

- Úgy emlékszem a te ötleted volt! – jegyezte meg epésen. – Megvalósítani már beszari vagy?

Az általam figyelt, fürtökkel rendelkező srác keze ökölbe szorult, megfeszült a testtartása. Megindult felém. Azt hittem segíteni fog, de tévedtem. Akkor és ott megtanultam; reménykedni felesleges…