PART SIX

Sziasztok!
Itt lennék a beígért időpontra! Nos, nem mondanék semmit, ez a rész információkkal teli, részletes (nagggggyyooooon), és kissé unalmas. De! Fontos az elkövetkezendőkben. Akarom, hogy tudjátok Lena, mit érez igazából, milyen kételyei vannak, hogy ne kelljen minden részben felhoznom, így ez kissé szájbarágós. 
Köszönöm a 30feliratkozót, nagyon örülök, amiért már ennyire érdeklődtök a történetért, pedig még csak most lesz fent a Part six. Az oldalmegjelenítésekért is nagyon hálás vagyok, a kommentekért és a pipákért pedig plána! KÖSZÖNÖM!<3
Na, nem húzom az időt, itt a rész!:)

xoxo*

PART SIX

Magamhoz híven későn kelek, s ezt onnan tudom, hogy Adam már dübörög az ajtón, jelezve, hogy fel kéne kelnem. Nagy nehezen felülök az ágyban, s az éjjeliszekrényen lévő digitális órára pillantok, ami azt hazudja nekem, hogy már negyed három is elmúlt. Hitetlenkedve veszem kezembe a telefonomat, és nézem meg rajta az időt. Mikor pedig megbizonyosodom róla, hogy tényleg negyed három, úgy pattanok föl, mintha rakétából lőnének ki. A fürdőszobában, minden alapvető dolgot elvégzek, s átöltözöm. Minden cuccomat beledobálom a táskámba, nem is érdekel, hogy a ruháim gyűröttek lesznek, mert tudom, késésben vagyok.  A vállamra kapva azt, leellenőrzőm, hogy mindent betettem-e, és miután ez is megvan már rohanok is lefelé, a hotel elé. A levegőt kapkodva rontok ki a nyílt utcára. A többiek, akik az ajtó előtt várakoznak rám, hirtelen rám kapják tekintetüket. Dave vigyorogva veszi tudomásul az érkezésemet, s azt, ahogyan megérkezem. A szívem majd kiugrik amiatt a négy emeletnyi lépcső miatt.

- Ugye tudod, hogy a szállodában lift is van? – vonja fel a szemöldökét Andrea. Mintha valami bekattanna legbelül, úgy érzem, most ébredek fel igazán, most tudom, hol, mikor, kikkel vagyok.

- He? – kérdezek vissza kissé késői reakcióval, mély levegőt veszek, és próbálom a légzésem a normális rendbe állítani.

- Lift. Tudod, megnyomod a gombot, és elindul – nevet fel gúnyosan. Már megszoktam Andrea gúnyos, kissé lenéző megnyilvánulásait, főleg azért is, mert Bellával és Anne-nel is ilyen, nem csak velem. Neki ez a természetes, én pedig nem kötök bele.

- Én… tíz perce keltem, eddig azt sem tudtam, hol vagyok – vágok fájdalmas képet, s kelletlenül felnyögök.

- New Jersey-ben – súgja a fülembe Bella, mintha segítségnek szánná.

- Rájöttem – mosolyodom el elnézően. A telefonom a zsebemben rezegni kezd, mire én automatikusan kapok oda, és húzom ki onnan. Adam feltűnően a kocsi felé mutogat, én viszont csak felmutatom a mutatóujjam, jelezve, hogy csak egy percet kérek. Libasorban szállnak be az autóba, és foglalják el a helyüket.

A kijelzőn Birdy neve villog. Nem igazán van kedvem most vele beszélni, de nem teszem meg, hogy hagyom csörögni.

- Szia – szólok bele a készülékbe. A vonal végén válaszul meghallom barátnőm kissé vékony, erőteljes hangját, ő is viszonozza a köszönést.

- Találd ki, ki megy New Yorkba a jövő héten! – támad le rögtön. Ijedten nézek magam elé, nem akarom, hogy ide jöjjön.

Birdy-vel a barátságunk akkor szakadt meg, mikor elhanyagolt. A „depresszióm” ellenére, én próbáltam minél több időt vele tölteni, mint az esetem előtt, de ő szimplán átnézett rajtam. Nem vártam tőle segítséget, sem semmi mást, nem akartam, hogy sajnáljon, mert egyébként sem tudott semmit a történtekről csak azt, hogy nem voltam jól. Azóta alig beszéltünk, viszont eljött elbúcsúzni tőlem, mikor vonatra szálltam, és eljöttem ide, New Yorkba.

- Hát én! – adja meg a választ, mikor elmerülök a gondolataimban, s nem tippelek.

- Ez… csodás! –játszom meg a boldog barátnőt, aki már alig várja a jövő hetet.

- Szerintem is. Nos, most csak ezt akartam, majd hívlak, hogy mikor találkozzunk, oké? Oké – nem lepődöm meg a magán „beszélgetésén”, mert szokott ilyet régen is, de már idegesített. Nem akarok vele találkozni, újra beszélni vele…

- Jó. Szia – ennyivel le is teszem a telefont. Lesütöm a szemem, és felsóhajtok. Ebből már biztos nem tudok menekülni.

Lassan beszállok az autóba. Ed van a volánnál, Justin pedig az anyósülésen, míg Adam, Bella és Andrea a másodülésen, míg Anne, Dave, s ezek szerint már én is a harmad ülésen. Kissé kelletlenül, de bemászok Dave mellé. Felém fordítja a fejét, és pimasz mosollyal az arcán a combomra simítja a kezét. Anne rögtön felénk kapja a fejét, és őrült vigyorral az arcán húzogatni kezdi a szemöldökét. A szívem felgyorsul Dave érintésétől, még úgy is, hogy egy anyag választja el a bőrömtől. Viszont mikor megindul a keze felfelé, elkapom s visszahelyezem a saját lábára. Felkuncog, s visszafordul előre. A szívem lassacskán visszatér a normál kerékvágásba. A telefonom újra jelzést ad, most viszont sms-em jött. Nagy nehezen kiveszem a zsebemből a telefont, s megnyitom az sms-t.

„Hülye vagy! xxA”

Anne sms-e láttán elmosolyodom, s gyorsan visszateszem a készüléket a helyére, mielőtt Da ve meg tudná nézni a szöveget.

Az úton Dave többször is próbálkozik. Az egész csapat alszik, csak Ed van ébren a volánnál, így Dave kihasználva a lehetőséget az arcát a nyakamba fúrja, s egy puszit lehel a bőrömre. Idegesen suttogom a nevét, és tolom el magamtól.

- Állj le! – parancsolok rá dühösen. Nehezen ismerem be a lelkem mélyén, hogy élvezem, mikor közel van hozzám…

- Nincs még vége! – suttogja a fülembe. Szinte libabőrös leszek, ahogy meg forró leheletét a fülemen… Nem! Nem lehet megadnom magam neki, nem láthatja rajtam, hogy igenis vonzódom hozzá.

De hogy is érezhetem ezt? Ő az a férfi, aki az életemet tönkre tette annakidején, aki miatt annyi barátomat vesztettem el, aki miatt majdnem tönkre tettem magamat, aki miatt elhagytam a szülővárosomat, a jól megszokott környezetem, a családomat. Ahogy belegondolok, hogy a bátyám, a nővérem és az öcsém miként búcsúztak el tőlem, újra könnyek gyűlnek a szemeimben. Remegve fújom ki a levegőt, és szentelem a figyelmem az ablakon át látható tájra. Már elhagytuk New Jersey-t, de nem is baj, New York már egy nap után hiányzik. Úgy érzem már a részemmé vált, s ebből a szemszögből Dave-nek köszönhetem. Dave-nek köszönhetem azt, hogy új embereket ismertem meg, hogy Adam-mel lehetek, hogy szert tettem egy legjobb barátra (Anne személyében), hogy New York a szívembe költözhetett, hogy újra úgy érezhetem, hogy minden rendben van annak ellenére, hogy Dave ragaszkodik ahhoz, hogy a közelemben lehessen.

A jó öreg New York, amit alig egy-két hete ismerek. Rögtön feldobjuk Adam-mel a cuccaink, és a bárba vesszük az irányt.

- Hogy érezted magad? – lopva pillant rám, miközben vezet, s elmosolyodik.

- Jól – adom a kurta választ. Nem akarok neki beszámolni Dave-ről, Justinról és a lányok eszement tervéről, miszerint össze akarnak hozni Dave-vel.

- Ennyire jól? – nevet fel a „hosszú” válaszomat hallva.

- Ne firtassuk! – emelem a kezem, hogy ezzel jelezzem, nem akarok több kérdésre válaszolni. Csak mosolyogva megrázza a fejét, s vezet tovább.

Nem beszélünk, míg oda nem érünk, de nem zavar egyikünket sem. Igazából engem megnyugtat egy kis csönd, a gondolataimba tudok merülni. A gondolataim közt igazából, leginkább Dave jár, amit legszívesebben tagadnék, de már nem érdemes…

Észre se veszem, hogy megérkezünk, Adam szava rángat vissza a valóságba. Kiszállok az autóból, s követem őt a bárba. Anne már a pultot törölgeti, de az ajtón még a „CLOSED” (zárva) felirat díszeleg, amit Adam rögvest átforgat.

Bella Edet és Dave-t nézi, miközben a két srác billiárdozik, Andrea iszogat valamilyen koktélt, aminek a színét látva csodálom, hogy nem adja ki magából az egészet.

Adam Anne mellé áll, én pedig a Andrea mellé ülök az egyik magasított bárszékre.

- Bella végzi a dolgát – pillant a lány felé, én is arra felé fordítom a fejem. Bellának be nem áll a szája, sajnos nem tudok szájról olvasni, pedig ezért a képességért most mindent megadnék. Dave lassan mosolyra húzza a száját, és felém pillant, ijedtemben elkapom a tekintetem. Az agyam azon kattog, vajon, mit mond neki Bella, ami így megmosolyogtatja, s engem kell néznie közben.

Érzem a tekintetét, amely majdhogynem lyukat fúr a hátamba. Óvatosan felé fordítom a fejem, bízva abban, hogy már nem engem figyel, de tévedek. Kitartóan bámul engem, de most már én sem kapom el a tekintetem. Míg ő mosolyog, én fapofával állom a pillantását. Zöld szemei megbabonáznak, ha akarnám se tudnám megszakítani a szemkontaktust, csakhogy nem akarom. Látni akarom azt a smaragdzöld, örvénylő szempárt. Óvatosan az alsó ajkamba harapok, s minden akaraterőmet összeszedve lesütöm a szemeimet, elfordítom a fejem. Nem akarom, hogy azt érezze, szeretném őt, pedig pár pillanattal ezelőtt még nem semmi sem érdekelt, csakhogy lássam a szemeit.

- Jól vagy? – kérdezi Anne, mire én rá emelem a tekintetem.

- Persze – mosolyodom el halványan. – Mindjárt jövök – mondom, s már indulok is a mosdóba.

A tükörben kezdem vizslatni magam. Nem látom, hogy kipihent lennék, az arcom még fehérebb, mint amilyen a bőröm eredetileg. Felsóhajtottam, s megmostam a kezem csakhogy ne feleslegesen legyek bent. Miután megmosom a kezem egy kisebb kéztörlővel megdörzsölöm a kezem, majd a papírdarabot a kukába dobom. Mikor megfordulok Dave-t látom meg magam előtt, apró mosollyal az arcán.

Lassan kezdett közeledni felém, én pedig ezzel párhuzamosan hátrálni kezdek, mígnem elérem a mosdópultot. Dave teljes testével hozzám simul. Kissé már aggasztó, hogy folyamatosan a női mosdóban vannak ilyen pillanataink, de most próbálok eltekinteni a helyszíntől.

Kezét óvatosan simítja az arcomra. Megmukkanni nem tudok a közelségétől. Tiltakoznék, hogy ne közelítsen az arcával, de nem tudok. Akármennyire is utálom magam érte… gyengém a közelsége.

Nagy meglepetésemre időt ad, hogy elhúzódhassak, de nem továbbra sem mozdulok. Ajkai finoman érintik az enyéim. Pár pillanatig még csak szokjuk a másik érintését, majd Dave nyelve menyalja a felső ajkam, ezzel bebocsátást kér a számba, amit én meg is adok neki. Kezeim felvezetem egészen a mellkasán és a nyakán át a tarkójáig, ahol átkarolom, s közelebb vonom magamhoz. Elvigyorodik cselekedetemre, kezeit a derekamra simítja. Egyre hevesebben csókoljuk egymást, viszont mikor már elhúzódik az ajkaimtól, és a nyakamra tapad rá, ellököm magamtól. Beugrik a kép, mikor ugyanezt csinálta három évvel ezelőtt. Rémülten temetem tenyerembe az arcomat, és rejtem el előle a könnyeimet. Az emlékek, a fájdalom megöli a pillanatot… nem is tudom, hogy gondoltam! Hisz’ ő képes volt megerőszakolni! Hogy is hihettem, csak egy pillanatra is, hogy ő nem ugyanaz?

- Lena – suttogja a nevemet, s egy lépéssel közelebb jön.

- Ne! – nyögöm ki elhaló, elcsukló hangon. – Csak menj ki! Menj! – mutatok az ajtó felé hevesen. Remegő kezekkel söpröm ki a hajam az arcomból.

Dave vonakodva, aggódó arccal, de teljesíti a kérésemet. Kissé csalódottnak tűnik, ami miatt csodálkozom is, de az emlékek előtérbe kerülnek az elmémben.