PART SEVEN

Sziasztok!
Nagyon, nagyon sajnálom, amiért ennyit késtem, de ihlet és idő hiányban szenvedtem. Ezt a részt is Katie Boo-nak köszönhetitek, mert ő adta a részötletet, a többi pedig csak úgy jött. Most csak simán leültem a gép elé, minden féle ötlet nélkül, ami nem szokásom, szóval lehet, hogy kicsit furcsa is lett ez a részt, amit sajnálok. Szóval rövid, furcsa, de nekem tetszik! Remélem nektek is! Az új szereplőnk képe pedig majd holnap kikerül a többi közé, hogy majd elképzelésetek is legyen felőle, mert egyhamar úgysem fogok tudni leírást adni róla! Nem akarom sokáig húzni az időt, még annyit szeretnék mondani: Angel W., kérésemre egy kritikával ajándékozott meg, amit olvasva én meg is örültem, mert alapjáratban én elégedett vagyok a kritkával, a hibákon pedig majd próbálok javítani.(Ha kíváncsiak vagytok a kritikára, akkor KATT). Ennyit szerettem volna mondani, jó olvasást!:)

xoxo*

PART SEVEN

Andrea Collins

Ujjaival erősen megragadja a csípőmet, és erősen a falnak nyom, ezzel egy erélyes nyögést kiváltva belőlem. Rögtön a nyakamnak támad, és ellenkezhetnék, de eszemben sincs! Az idők teltek, és én egyre jobban akartam őt, és ez a kívánat mostanra már felemészt. Utolsó emlékem az együttlétünkből az, amikor a legnagyobb élvezetet okozta nekem, reggel mégis felültetett. Érdekel-e? Nem, mert tudom, hogy Lena-t is választhatná, mégis hozzám fordult!

Kezei kényes területre tévednek. A nadrágom gombját vadállatként tépi le, és nem is várakoztat, lejjebb tolja a darabot az alsóneműmmel együtt, és keményen belém hatol ujjaival.

- Bassza meg…! – káromkodom el magam. Rég óta hiányolom már őt, és most végre megkapta, de tudom… most már nem hagyom, hogy elmenjen! Ő az enyém. Hozzám tartozik! – Dave – sóhajtok fel, s beletúrok, sűrű, kuszán álló, göndör hajába.

Helena Evans

Adam mindig kitalál valamit a napokra. Kreatívabb, mint gondoltam, bár az új ötletéért még annyira sem vagyok oda, mint az előzőért, pedig azt sem kedveltem. S az új ötlete, hogy utazzunk le a tópartra egy napra. Mikor megkérdeztem tőle, kire szokta hagyni a bárt, csak annyit mondott, hogy egy ismerősének. Tudtam, hogy nem akarja elárulni, ezért nem is firtattam, a kíváncsiság viszont könyörtelenül fúrta az oldalamat, ahogyan most is.

Túltéve magam Adam titokzatosságán felkeltem Anne-t. Mivel tegnap olyasfajta pizsama-partit tartottunk, az ágyamban terpeszkedik mély álmát alva. Nem kezdek el ugrálni az ágyon, ahogyan ő ébresztett múltkor, hanem csak gyengéden, a nevét mondogatva megrázom a vállát. Szőke haja miatt nem látom, hogy nyitva van-e a szeme, ezért erősebben kezdem rázni őt a vállánál fogva.

- Ébredj már, Anne! – csattanok fel ingerülten, mikor már egy ideje próbálom ébresztgetni.

- Mi van? – nyög fel álmosan, és kisöpri arcából a haját.

- Ma megyünk a tóhoz. Na, kelj már fel és készülj el! Fél óra, és mindenki kocsiba száll! – mondom, s már fel is állok, majd kisétálok a szobából. Igaz, még pizsamában vagyok, ezért nem tervezek kimenni az utcára.

A konyhába veszem az irányt, s elkészítem a reggeli teámat, majd a forró itallal teli bögrét a kezembe véve a nappaliba sétálok, és az asztalról felkapom a telefonom. A névjegyzékben kezdek kutakodni, míg megtalálom a keresett személy nevét. A híváskezdeményezés felületre helyezem az ujjam, s máris fülemhez emelem a készüléket.

Negyedik csöngés, ötödik, hatodik…

- A hívott szám jelenleg nem elérhető. Ha kíván üzenetet hagyni, a sípszó után megteheti.

Felsóhajtok, s visszateszem a telefont a dohányzóasztalra.

- Jó reggelt! – köszön nekem nagy mosollyal az arcán Andrea, amit máris furcsállni kezdek.

- Neked is – motyogom összeráncolt szemöldökkel. Végig mérem, de nem találok rajta semmi furcsát, nem változott tegnap óta, csak az arcmimikája lett vidámabb.

- Mit csináltatok tegnap este Anne-nel? – érdeklődik, s színjátékába bele is zavarodom. Nem hiszem el, hogy egy nap alatt ennyire megváltozott! Kedvesebb, nem mutatja magát olyan antiszociális fajtának.

- Filmet néztünk… és mást nem is. De… veled mi van? – nyögöm ki egy korty tea után.

- Semmi. Mi lenne? – von vállat, és a távirányítót kezébe véve bekapcsolja a tv-t. Éppen egy fekete-fehér film köti le a figyelmét, ami engem nem is izgat, csak tovább fürkészem az arcát, furcsállva a hangulatváltozását.

- Sziasztok! – lép be a nappaliba Ed és mögötte Dave, akinek a tekintete rögtön rám, majd Andrea-ra vándorol, aztán újra rám.

- Cuki a pizsid – kacsint felém Dave. Automatikusan lepillantok a nadrágomra, amin több száz maci tart a kezében egy rózsaszín szívet. Felsóhajtok, majd figyelmen kívül hagyva a gúnyos beszólását, újra Andrea-ra pillantok. A mosolya még szélesebb.

Éppen szólásra nyitnám a számat, mikor Anne lép be teljes harci felszerelésben, így én az asztalra teszem a bögrémet, és felfelé veszem az irányt, a fürdőszobába.

Az alapvető dolgokat elvégzem, majd felöltözöm. Nem vacakolok sokat az öltözékemmel, sem a sminkemmel, mivel tudom, a tó adottságait (mármint a vizet) valamelyik pasi ki fogja használni.

Hajamat felkötöm, majd lesasszézok az emeletről vissza, a nappaliba. Már mindenki ott van, Adam-et is beleértve.

- Valaki hívott! – közli velem Anne, kezében forgatva a telefonomat.

- Ki? – kérdezem hevesen. Szívem őrült dobogásba kezd.

Ha az, akire gondolok, akkor ez majdhogy nem hihetetlen! Két éve nem beszéltünk, s ez az én hibám. Míg ő próbált kapcsolatba lépni velem, én kerültem minden kontaktot.  Most pedig, hogy már ennyi idő eltelt a lelkiismeret furdalásom egyre nőtt. Már hiányoltam a vigasztaló szavait, a kedvességét, a törődését, és a szigorát, aminek hála néha úgy éreztem, ő apám helyett apám.

- Valami Trace… felvettem. Annyit mondott, hogy szóljak, hogy kerested, és ő most keres. Hívd fel! – nyújtja felém a telefonomat, én pedig rögtön kikapom a kezéből. Lélegzetem felgyorsul, ahogyan görgetem a telefonkönyvet. Halványan elmosolyodom, mikor megtalálom a számát, és már hívom is. Izgatottan várom, hogy újra halljam a két éve nem hallott hangját. Talán mindent elfelejtve újra kezdhetjük, talán minden olyan lehet, mint régen… Na, jó! Nem minden, de legalább a vele való kapcsolatom megjavulhat, és akkor máris több darab tűnik fel a régi életemből. A telefon végén hirtelen felszólal valaki:

- Lena? 

P.S.: Nektek már elkezdődött a tavaszi szünet? Meddig fog tartani? Ti örültök a hónak? Én személy szerint télen sem szeretem, szóval így tavasszal nagy örömmel fogadtam.xD

About 'Part seven'

Sziasztok!
Észre vehettétek, hogy nem adtam nektek az ígért péntekre életjelet a 'Part seven' résszel. Ennek több oka is van, és most (ha tetszik, ha nem) felfogom sorolni az okokat, de csak mert unatkozom. Szóval:

• Az időm nagy részében a magánéletemmel foglalkozom. Most vagyok úgy vele, hogy minden összejött (a matekomat kivéve), és nem szeretném ezt azzal rontani, hogy kissé antiszociálisabb üzemmódba változom, és csak írni fogok.
• A második, nem tudom, mi legyen a 'Part seven'-ben. S agyaltam rendesen, miért nem jön az alapötlet: rágörcsöltem ebben a három napban erre az egész fejezetre, ami szellemileg is lefárasztott, most valahogy egy másik dimenzióban érzem magam, vagy nem tudom. xD
• A másik, hogy ha nem is a társasági életemet élem (akár fb-n, akár az életben), akkor a tételeimet dolgozom ki, mert kemény másfél hónapom van az irodalom vizsgámig, és még egy tételt sem dolgoztam ki rendesen. A másik, hogy a Szentivánéji álom c. Sheakspeare drámát sem olvastam el, aminek a címét - szerintem - nem is tudom rendesen leírni. 
• És végül, de nem utolsó sorban; próbálok koncentrálni arra, hogy ez a blogom többé, kevésbé tökéletes legyen, bár tudom, hogy a tökéletes unalmas, de ezt nem annak szánom. Szeretném, hogy ez a blogom olyan legyen, amilyenek az előzőek nem voltak. 

Ehhez kérem a megértéseteket, de persze nem lesz szünet, nem törlöm a blogot, semmi ilyesmi szándékom nincsen, csak szeretném, ha tudnátok, mi az oka a késésnek. Plusz még mondanám, hogy nem is azért írom le ezt nektek, hogy csak szimplán támogatást várjak, semmi ilyenre ne gondoljatok! De ha már el kell viselnetek a késéseimet, akkor legalább egy kielégítő indokkal is akarok szolgálni!
A résszel kapcsolatban pedig: próbálom, s minden erőmmel igyekszem nem rágörcsölni, és megírni vasárnapra. Ha mégsem sikerülne, akkor hétfőn érkezik. Sajnálom, tényleg, de remélem megértitek!

xoxo*

P.S.: Sajnálom, ha untattalak a zagyvaságaimmal (értsd: a kifogásokkal) titeket!:)

PART SIX

Sziasztok!
Itt lennék a beígért időpontra! Nos, nem mondanék semmit, ez a rész információkkal teli, részletes (nagggggyyooooon), és kissé unalmas. De! Fontos az elkövetkezendőkben. Akarom, hogy tudjátok Lena, mit érez igazából, milyen kételyei vannak, hogy ne kelljen minden részben felhoznom, így ez kissé szájbarágós. 
Köszönöm a 30feliratkozót, nagyon örülök, amiért már ennyire érdeklődtök a történetért, pedig még csak most lesz fent a Part six. Az oldalmegjelenítésekért is nagyon hálás vagyok, a kommentekért és a pipákért pedig plána! KÖSZÖNÖM!<3
Na, nem húzom az időt, itt a rész!:)

xoxo*

PART SIX

Magamhoz híven későn kelek, s ezt onnan tudom, hogy Adam már dübörög az ajtón, jelezve, hogy fel kéne kelnem. Nagy nehezen felülök az ágyban, s az éjjeliszekrényen lévő digitális órára pillantok, ami azt hazudja nekem, hogy már negyed három is elmúlt. Hitetlenkedve veszem kezembe a telefonomat, és nézem meg rajta az időt. Mikor pedig megbizonyosodom róla, hogy tényleg negyed három, úgy pattanok föl, mintha rakétából lőnének ki. A fürdőszobában, minden alapvető dolgot elvégzek, s átöltözöm. Minden cuccomat beledobálom a táskámba, nem is érdekel, hogy a ruháim gyűröttek lesznek, mert tudom, késésben vagyok.  A vállamra kapva azt, leellenőrzőm, hogy mindent betettem-e, és miután ez is megvan már rohanok is lefelé, a hotel elé. A levegőt kapkodva rontok ki a nyílt utcára. A többiek, akik az ajtó előtt várakoznak rám, hirtelen rám kapják tekintetüket. Dave vigyorogva veszi tudomásul az érkezésemet, s azt, ahogyan megérkezem. A szívem majd kiugrik amiatt a négy emeletnyi lépcső miatt.

- Ugye tudod, hogy a szállodában lift is van? – vonja fel a szemöldökét Andrea. Mintha valami bekattanna legbelül, úgy érzem, most ébredek fel igazán, most tudom, hol, mikor, kikkel vagyok.

- He? – kérdezek vissza kissé késői reakcióval, mély levegőt veszek, és próbálom a légzésem a normális rendbe állítani.

- Lift. Tudod, megnyomod a gombot, és elindul – nevet fel gúnyosan. Már megszoktam Andrea gúnyos, kissé lenéző megnyilvánulásait, főleg azért is, mert Bellával és Anne-nel is ilyen, nem csak velem. Neki ez a természetes, én pedig nem kötök bele.

- Én… tíz perce keltem, eddig azt sem tudtam, hol vagyok – vágok fájdalmas képet, s kelletlenül felnyögök.

- New Jersey-ben – súgja a fülembe Bella, mintha segítségnek szánná.

- Rájöttem – mosolyodom el elnézően. A telefonom a zsebemben rezegni kezd, mire én automatikusan kapok oda, és húzom ki onnan. Adam feltűnően a kocsi felé mutogat, én viszont csak felmutatom a mutatóujjam, jelezve, hogy csak egy percet kérek. Libasorban szállnak be az autóba, és foglalják el a helyüket.

A kijelzőn Birdy neve villog. Nem igazán van kedvem most vele beszélni, de nem teszem meg, hogy hagyom csörögni.

- Szia – szólok bele a készülékbe. A vonal végén válaszul meghallom barátnőm kissé vékony, erőteljes hangját, ő is viszonozza a köszönést.

- Találd ki, ki megy New Yorkba a jövő héten! – támad le rögtön. Ijedten nézek magam elé, nem akarom, hogy ide jöjjön.

Birdy-vel a barátságunk akkor szakadt meg, mikor elhanyagolt. A „depresszióm” ellenére, én próbáltam minél több időt vele tölteni, mint az esetem előtt, de ő szimplán átnézett rajtam. Nem vártam tőle segítséget, sem semmi mást, nem akartam, hogy sajnáljon, mert egyébként sem tudott semmit a történtekről csak azt, hogy nem voltam jól. Azóta alig beszéltünk, viszont eljött elbúcsúzni tőlem, mikor vonatra szálltam, és eljöttem ide, New Yorkba.

- Hát én! – adja meg a választ, mikor elmerülök a gondolataimban, s nem tippelek.

- Ez… csodás! –játszom meg a boldog barátnőt, aki már alig várja a jövő hetet.

- Szerintem is. Nos, most csak ezt akartam, majd hívlak, hogy mikor találkozzunk, oké? Oké – nem lepődöm meg a magán „beszélgetésén”, mert szokott ilyet régen is, de már idegesített. Nem akarok vele találkozni, újra beszélni vele…

- Jó. Szia – ennyivel le is teszem a telefont. Lesütöm a szemem, és felsóhajtok. Ebből már biztos nem tudok menekülni.

Lassan beszállok az autóba. Ed van a volánnál, Justin pedig az anyósülésen, míg Adam, Bella és Andrea a másodülésen, míg Anne, Dave, s ezek szerint már én is a harmad ülésen. Kissé kelletlenül, de bemászok Dave mellé. Felém fordítja a fejét, és pimasz mosollyal az arcán a combomra simítja a kezét. Anne rögtön felénk kapja a fejét, és őrült vigyorral az arcán húzogatni kezdi a szemöldökét. A szívem felgyorsul Dave érintésétől, még úgy is, hogy egy anyag választja el a bőrömtől. Viszont mikor megindul a keze felfelé, elkapom s visszahelyezem a saját lábára. Felkuncog, s visszafordul előre. A szívem lassacskán visszatér a normál kerékvágásba. A telefonom újra jelzést ad, most viszont sms-em jött. Nagy nehezen kiveszem a zsebemből a telefont, s megnyitom az sms-t.

„Hülye vagy! xxA”

Anne sms-e láttán elmosolyodom, s gyorsan visszateszem a készüléket a helyére, mielőtt Da ve meg tudná nézni a szöveget.

Az úton Dave többször is próbálkozik. Az egész csapat alszik, csak Ed van ébren a volánnál, így Dave kihasználva a lehetőséget az arcát a nyakamba fúrja, s egy puszit lehel a bőrömre. Idegesen suttogom a nevét, és tolom el magamtól.

- Állj le! – parancsolok rá dühösen. Nehezen ismerem be a lelkem mélyén, hogy élvezem, mikor közel van hozzám…

- Nincs még vége! – suttogja a fülembe. Szinte libabőrös leszek, ahogy meg forró leheletét a fülemen… Nem! Nem lehet megadnom magam neki, nem láthatja rajtam, hogy igenis vonzódom hozzá.

De hogy is érezhetem ezt? Ő az a férfi, aki az életemet tönkre tette annakidején, aki miatt annyi barátomat vesztettem el, aki miatt majdnem tönkre tettem magamat, aki miatt elhagytam a szülővárosomat, a jól megszokott környezetem, a családomat. Ahogy belegondolok, hogy a bátyám, a nővérem és az öcsém miként búcsúztak el tőlem, újra könnyek gyűlnek a szemeimben. Remegve fújom ki a levegőt, és szentelem a figyelmem az ablakon át látható tájra. Már elhagytuk New Jersey-t, de nem is baj, New York már egy nap után hiányzik. Úgy érzem már a részemmé vált, s ebből a szemszögből Dave-nek köszönhetem. Dave-nek köszönhetem azt, hogy új embereket ismertem meg, hogy Adam-mel lehetek, hogy szert tettem egy legjobb barátra (Anne személyében), hogy New York a szívembe költözhetett, hogy újra úgy érezhetem, hogy minden rendben van annak ellenére, hogy Dave ragaszkodik ahhoz, hogy a közelemben lehessen.

A jó öreg New York, amit alig egy-két hete ismerek. Rögtön feldobjuk Adam-mel a cuccaink, és a bárba vesszük az irányt.

- Hogy érezted magad? – lopva pillant rám, miközben vezet, s elmosolyodik.

- Jól – adom a kurta választ. Nem akarok neki beszámolni Dave-ről, Justinról és a lányok eszement tervéről, miszerint össze akarnak hozni Dave-vel.

- Ennyire jól? – nevet fel a „hosszú” válaszomat hallva.

- Ne firtassuk! – emelem a kezem, hogy ezzel jelezzem, nem akarok több kérdésre válaszolni. Csak mosolyogva megrázza a fejét, s vezet tovább.

Nem beszélünk, míg oda nem érünk, de nem zavar egyikünket sem. Igazából engem megnyugtat egy kis csönd, a gondolataimba tudok merülni. A gondolataim közt igazából, leginkább Dave jár, amit legszívesebben tagadnék, de már nem érdemes…

Észre se veszem, hogy megérkezünk, Adam szava rángat vissza a valóságba. Kiszállok az autóból, s követem őt a bárba. Anne már a pultot törölgeti, de az ajtón még a „CLOSED” (zárva) felirat díszeleg, amit Adam rögvest átforgat.

Bella Edet és Dave-t nézi, miközben a két srác billiárdozik, Andrea iszogat valamilyen koktélt, aminek a színét látva csodálom, hogy nem adja ki magából az egészet.

Adam Anne mellé áll, én pedig a Andrea mellé ülök az egyik magasított bárszékre.

- Bella végzi a dolgát – pillant a lány felé, én is arra felé fordítom a fejem. Bellának be nem áll a szája, sajnos nem tudok szájról olvasni, pedig ezért a képességért most mindent megadnék. Dave lassan mosolyra húzza a száját, és felém pillant, ijedtemben elkapom a tekintetem. Az agyam azon kattog, vajon, mit mond neki Bella, ami így megmosolyogtatja, s engem kell néznie közben.

Érzem a tekintetét, amely majdhogynem lyukat fúr a hátamba. Óvatosan felé fordítom a fejem, bízva abban, hogy már nem engem figyel, de tévedek. Kitartóan bámul engem, de most már én sem kapom el a tekintetem. Míg ő mosolyog, én fapofával állom a pillantását. Zöld szemei megbabonáznak, ha akarnám se tudnám megszakítani a szemkontaktust, csakhogy nem akarom. Látni akarom azt a smaragdzöld, örvénylő szempárt. Óvatosan az alsó ajkamba harapok, s minden akaraterőmet összeszedve lesütöm a szemeimet, elfordítom a fejem. Nem akarom, hogy azt érezze, szeretném őt, pedig pár pillanattal ezelőtt még nem semmi sem érdekelt, csakhogy lássam a szemeit.

- Jól vagy? – kérdezi Anne, mire én rá emelem a tekintetem.

- Persze – mosolyodom el halványan. – Mindjárt jövök – mondom, s már indulok is a mosdóba.

A tükörben kezdem vizslatni magam. Nem látom, hogy kipihent lennék, az arcom még fehérebb, mint amilyen a bőröm eredetileg. Felsóhajtottam, s megmostam a kezem csakhogy ne feleslegesen legyek bent. Miután megmosom a kezem egy kisebb kéztörlővel megdörzsölöm a kezem, majd a papírdarabot a kukába dobom. Mikor megfordulok Dave-t látom meg magam előtt, apró mosollyal az arcán.

Lassan kezdett közeledni felém, én pedig ezzel párhuzamosan hátrálni kezdek, mígnem elérem a mosdópultot. Dave teljes testével hozzám simul. Kissé már aggasztó, hogy folyamatosan a női mosdóban vannak ilyen pillanataink, de most próbálok eltekinteni a helyszíntől.

Kezét óvatosan simítja az arcomra. Megmukkanni nem tudok a közelségétől. Tiltakoznék, hogy ne közelítsen az arcával, de nem tudok. Akármennyire is utálom magam érte… gyengém a közelsége.

Nagy meglepetésemre időt ad, hogy elhúzódhassak, de nem továbbra sem mozdulok. Ajkai finoman érintik az enyéim. Pár pillanatig még csak szokjuk a másik érintését, majd Dave nyelve menyalja a felső ajkam, ezzel bebocsátást kér a számba, amit én meg is adok neki. Kezeim felvezetem egészen a mellkasán és a nyakán át a tarkójáig, ahol átkarolom, s közelebb vonom magamhoz. Elvigyorodik cselekedetemre, kezeit a derekamra simítja. Egyre hevesebben csókoljuk egymást, viszont mikor már elhúzódik az ajkaimtól, és a nyakamra tapad rá, ellököm magamtól. Beugrik a kép, mikor ugyanezt csinálta három évvel ezelőtt. Rémülten temetem tenyerembe az arcomat, és rejtem el előle a könnyeimet. Az emlékek, a fájdalom megöli a pillanatot… nem is tudom, hogy gondoltam! Hisz’ ő képes volt megerőszakolni! Hogy is hihettem, csak egy pillanatra is, hogy ő nem ugyanaz?

- Lena – suttogja a nevemet, s egy lépéssel közelebb jön.

- Ne! – nyögöm ki elhaló, elcsukló hangon. – Csak menj ki! Menj! – mutatok az ajtó felé hevesen. Remegő kezekkel söpröm ki a hajam az arcomból.

Dave vonakodva, aggódó arccal, de teljesíti a kérésemet. Kissé csalódottnak tűnik, ami miatt csodálkozom is, de az emlékek előtérbe kerülnek az elmémben.