PART TWELVE

Sziasztok!
Olyan botrányosan rövid részt hoztam, hogy szinte már szégyenlem magam. Ezer bocsánat ezért, de egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne ott hagyjam abba, ahol. Ez most kivételesen nem függővég, de szerintem érdekes! 
Mivel elég jó napomban vagyok, és a mostani a hónapom sem valami rossz, ezért számíthattok majd egy következő részre hétfőn. Ezt most garantáltan mondom nektek, de ha esetleg..., ha egy meteor csapódna a földbe... akkor nem hétfőn, hanem kedden jön, de mindenképp hamar akarom hozni, hogy kárpótolni tudjalak titeket! 
És, hogy miért vagyok happy? Na, jó, lehet nem is érdekel titeket, de azért jártatom kicsit a pofámat xD: Az énekkarral (mert oda is járok a kötelezettség miatt, amit a zene tagozatom von maga után) éppen a We are the world  c. dalt énekeljük, amit imádok, bár szerintem nincs olyan, aki ne szeretné ezt a dalt! Eléggé nehéz, de akkor is imádom, még ha az - szólózás visszautasítása után - alsó szólamot éneklem is. A másik pedig, hogy már teljesen rá vagyok hangolódva a nyárra a jó idő miatt, és ezért szintén csak happy vagyok!:D
Nem utolsó sorban pedig meg szeretném köszönni azt a négy kommentet, amit kaptam, nagyon hálás vagyok, hogy írtok nekem!<3 Az 50feliratkozóért szintén, egyszerűen nem tudom elmondani, mennyire örülök, hogy vagytok nekem, köszönöm!:)
De, akkor jöjjön is a botrányosan rövid, de azért érdekes rész! Jó olvasást!

xoxo*

PART TWELVE

Birdy a hajába túrva pillantgat rám, s Dave-re, szerintem még nem is sikerült felfognia, hol van, ki van itt. Ásít egy nagyot, majd összeszorítja a szemét, s újra kinyitja. Mintha csak most lenne tudatában azzal, hogy én állok előtte, mögöttem pedig Dave.

- Sziasztok! – köszön mosolyogva, mintha tegnap semmi sem történt volna. – Szia – köszön Dave-nek kissé halkabban, odasétál hozzá, és átöleli. A göndör férfi állkapcsa megfeszül, s rögtön eltolja magától Birdy-t, aki csak meglepetten pislog fel rá.

- Én már itt sem vagyok! – fakadok ki ingerülten, és elhagyom a szobát.

Komolyan ennyire pofátlan? Ezt nem hiszem el! Én a legjobb barátnőmnek tartottam annak ellenére, hogy le se szart, mikor mélyponton voltam, akit nem érdekelt, mi van velem csak idejött, és felforgatott egy nap alatt mindent. Rögtön összeállt azzal egy férfival, akiről azt sem tudta, hogy kicsoda. Ezzel leírta magát előttem!

Felkapom a Vans cipőmet, s kirontok a lakásból. A lift helyett a lépcsőt választom, nincs kedvem várni, míg az a roncs felér, s addigra bármelyikük is utánam jöhet.

- Lena, állj meg! – kiálltja Dave, miközben rohan utánam le a lépcső.

Kétségbeesetten próbálok menekülni előle, nincs kedvem végig hallgatni megint ugyanazt, amit egyszer ma már elmondott, Birdy-ről pedig már hallani sem akarok!

- Lena, kérlek! –nyögi fájdalmasan, s gyorsabbra veszi a tempót. A lépcsőházból kirontva futok ki a nyílt utcára, s már azt hiszem megmenekülhetek a beszélgetés elől, de akkor megérzem a vállamon az erős szorítást, ami visszafordít maga felé. Lihegve lép hozzám közelebb, és hajtja le a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Hagyj békén! – csapok a mellkasára hisztérikusan, de nem emelem el onnan a kezemet, hanem a pólójába markolok. – Miért nem hagysz már?

- Mert nem akarom, hogy utálj! – súgja mély, barokk hangján a fülembe, s egy apró puszit lehel a fülem alatti bőrre, aminek hatására a kezem megremeg, és egy pillanatra el is gyengül. – Téged akarlak, Lena! – tudatja velem, a leheletétől kiráz a hideg, a lábaim fel akarják adni a szolgálatot, de én kitartok, nem engedem meg magamnak, hogy összeessek, csak mert ilyet mondott nekem. – Csakis téged – teszi hozzá, karjaival pedig a derekamnál fogva húz teljesen magához.

Lassan arcával közeledni kezd felém, én viszont, még mielőtt megcsókolhatna, lehajtom a fejem.

- Még mindig haragszol, igaz? – kérdezi, s a hajamba csókol.

- Talán. Nem tudom – mosolygok a mellkasába, mire felnevet. Nem a szokásos gúnyos, rosszalló nevetés, hanem őszinte, kedves és gyengéd.

- Kérlek, bocsáss meg nekem – súgja a fülembe, s remegve kifújja a mélyen beszívott levegőt. Zihálok. Nem tudom, mit feleljek. Újra bízzak meg benne? Abban, aki a legjobb barátnőmmel akart összefeküdni? Aki három évvel ezelőtt megkeserítette az életemet? Képtelenség, hogy egy normális ember ezek után messziről elkerülné ezt a férfit, de nem én. Én vonzódást érzek iránta, akarom, hogy mellettem legyen, és már betegnek is gondolom magam a döntésem miatt, de nem érdekel.

Bólogatni kezdek, mire ő szorosabban kezd tartani magánál.

- Köszönöm – arcomat két kezébe veszi, s kissé eltol magától, majd a szemembe néz. A gyönyörű, zöld áramlat elragad, a gondolataim összekuszálódnak, álomba illő pillanatnak érzem ezt. Oké, ez nyálasan hangzik, de mégis… szavakkal nem tudom leírni az érzést, ami elfog.

Azzal, hogy megbocsájtok neki, gyengének érzem magam. Pár szó miatt máris a nyakába ugrok, és ezzel minősítem saját magamat is. De akkor is úgy érzem, hogy helyesen cselekedem azzal, hogy megbocsájtok neki. Hihetetlen, hogy soha senki nem  volt még rám ilyen hatással, mint ő. Ő, aki tulajdonképpen egy cseppet sem az a férfi, akiről én mindig álmodtam. A gondolataimban, a vágyaimban, az álmaimban a férfi, aki ilyen hatással tud rám lenni, mindig is figyelmes, kedves, érzelmes volt és nem mellesleg kék, csillogó szemű. Dave ennek szöges ellentéte. Ő nem figyelmes, és bár vannak kedves pillanatai, ő nem az, sem érzelmes. A szemei pedig kék helyett zöldek, s csillognak is, de sötét árnyalattal. Viszont ennek ellenére én akarom őt, s ahogy mondta az imént: ő engem akar, senki mást… Ahogy ebbe belegondolok a gyomromban pillangók hada kezd el repkedni, s az érzéstől megijedek. Nem! Én nem akarom ezt! Nem lehet, hogy pont ő…!

Kétségbeesett arccal rázom meg a fejem.

- Lena, minden rendben? – kérdezi aggódva. Kezét az állam alá vezeti, és felemeli a fejem, hogy ránézzek.

- Nem! – vágom rá indulatosan. – Semmi sincs rendben! – csattanok föl. A hirtelen kedélyváltozásom miatt nem kicsit lepődik meg. – Én csak… nem értem, miért van ez… veled…

- Mi van velem? – kérdezi halkan, gyengéden. Egy tincset a fülem mögé tűr, és apró mosollyal az arcán a szemeimet pásztázza, hogy valamicskét meg tudjon nyugtatni.

- É-Én úgy értem, hogy n-nem értem, miért érzem ezt v-veled kapcsolatban! – gyerekes dadogásom miatt rögtön zavarban érzem magam. Félek neki elmondani konkrétan, mit érzek. Félek kimondani! Félek bevallani! Félek a reakciójától…

- Mit érzel? – érdeklődik élénkebben, és hevesen próbálja csökkenteni a köztünk lévő pár milliméter távolságot.

- Hagyjuk – sóhajtok fel – ezzel próbálom lenyugtatni magam. Ha törik, ha szakad az én számból nem fogja egyhamar hallani!

- Ha már elkezdted fejezd is be!

- De nem akarom! – lököm el magamtól, és lehajtott fejjel hátat fordítok neki, de nem telik el sok idő, míg meg nem érzem meleg kezeit a derekamon. Mintha a testemet apró áramütések érnék, de ez jó értelemben! Élvezem a közelségét, de a bökkenő, hogy nem akarom élvezni!

Lassan a nyakamhoz hajol. Forró lehelete csiklandozza a bőrömet, aminek hatására remegve kifújom a levegőt. – Mond el! – apró puszikat lehel a nyakamra. Meggondolatlanul simítok végig az alkarján a könyökétől a kézfejéig, ahol aztán megállapodnak a kezeim. Felbátorodva folytatja a kényeztetésemet.

Hagyom, hogy azt tegyen velem, amit akar, bár van bennem egy kis vonakodás. Ez pedig, sajnos, azt mutatja, hogy saját magam sem vagyok tisztában azzal, mit is akarok. Akarom őt, de mégis van egy kis részem, ami közben ott ordít, hogy a vele járó dolgokat már nem akarnám. De milyen dolgokat? Mi lehet olyan botrányos, hogy azt tudván már ne akarjam?