PART TEN

Sziasztok!
Meg is hoztam a tizedik részt, amire nem mellesleg eléggé büszke vagyok, ez lett a kedvencem... Na, jó! Tudom, hogy mindig ezt mondom, hogy akkor most ez a 'kedvenc', de ez most tényleg nagyon tetszik! #biglike Szóval, tetszik!:D 
Nem mellesleg nagyon hálás vagyok a 45 feliratkozóért, elképedtem, elbambultam, mikor megláttam, hogy már ennyien olvastok, plusz még az a pár ember, aki nem iratkozott fel, de olvas (és ezt is nagyon köszönöm, mert az is sokat jelent, hogy olvastok)!:) A kommenteket is nagyon szépen köszönöm, nem sokára válaszolok is rájuk! Hihetetlenek vagytok, imádlak titeket!*-* Most jöttem teljesen rá, mennyit is jelent nekem, hogy ti vagytok! Kicsit késői felfogásom van, ezért nem csodálkozom, hogy csak most jöttem rá, hogy nélkületek nem lenne ugyanaz! Szóval imádlak titeket, és hihetetlenül hálás vagyok, hogy vagytok nekem, hogy olvastok, köszönöm!
Mint látjátok a Design megváltozott, Katie Boo hihetetlenül csodás munkát végzett megint, (imádlak Katie, hogy mindig elvállalod a hülyeségeim megszerkesztését♥)! Imádom a fejlécet, remélem ti is, mert egy ideig ez lesz ;D
Nem is tudom, mi mást mondhatnék... jöjjön a HOSSZÚ RÉSZ!:)

xoxo*

PART TEN

Bennem van a félelem, hogy majd kukán ülök előtte, míg ő jól elszórakozik a némaságomon. Hát ez nem így történik! Nagy meglepetésemre beszélgetést indít, amit még élvezek is. Könnyen szóba lehet vele elegyendi, amit egyébként nem néznék ki belőle. Sötét külseje ellenére mégis meg tud nevettetni, és olyan bókokat tud dobálni felém, hogy percenként fülig vörösödöm.

- Lena – szólít meg kissé halkabban, de ezerszer komorabban, mint pár pillanattal ezelőtt. A mosoly lefagy az arcomról és kíváncsian fúrom a tekintetem az övében. – Mi történt veled, miután azt tettem?

A fejemet a kérdés hallatára rögtön elkapom, és a gyertyákat kezdem el fürkészni a lepedő sarkánál. Az ajkaimat harapdálom, a kérdés felkavar bennem minden rossz érzés. Eszembe jutnak az akkori gondjaim, amiket a pszichológussal kellett volna megbeszélnem, még sem tettem. A magány, a fájdalom, a kétségbeesettség, az emlékek… minden felszínre törik, mint egy hirtelen nyíló virág rózsa, amibe ezeket a rossz dolgokat rejtettem, most a virágzással újra előjönnek.

- Miért akarod ezt tudni? – el-elcsukló hanggal teszem fel neki a kérdést, hogy kissé kitérjek a válaszadás elől.

- Mert tudni akarom, mennyire nagy kárt tettem az életedben – feleli elhaló hangon, és a kezem után nyúl, én viszont még az érintkezésünk előtt elrántom onnan, és az ölembe helyezem a kezem.

- Semmi. Nem történt semmi – rázom meg a fejemet, de nem sikerül palástolnom a fájdalmat. A hangomból már hallatszik a kerülgető sírás, nem tudok ellene tenni, pedig próbálkozom elrejteni az érzelmeimet.

- Hazudsz. Utálom, mikor hazudsz! – csattan föl erőteljes hangnemben. Az idilli pillanat ezzel megtörik, és újból oda jutunk, ahol kezdtük. Felpillantok az arcára. A szemöldökét ráncolja, a szeméből süt a bűntudat, de még ezt látván sem akarom elárulni, miken mentem keresztül akkor.

- Ne erőltesd a témát…

- De tudni akarom, milyen szintű dolgokon mentél át…, hogy kárpótoljalak – az utolsó két szót suttogva ejti ki. A szemöldököm a homlokom tetejére ugrik, az ajkaim elnyílnak egymástól csodálkozásomban.

- Nem kell kárpótolnod semmiért! – mondom halkan, lehajtott fejjel. A lepedő piros, fonott szálait tanulmányozom, miközben érzem magamon zavart tekintetét.

- De, kell! – suttogja bűntudattal átitatott hangon. – Kérlek, mond el!

- Nem akarod hallani – nevet fel keservesen a könnyeimmel a küszködve, amik az emlékek, érzések hatására kerülnek a szemembe.

- Lena, mond el! – a hangja egyre ingerültebb, s egy pillanatban meg is ijedek tőle, de nem tart sokáig a félelem érzet, belekezdek.

- Másnap alig fogtam fel, mi történt. Úgy tettem, mintha az ég világon semmi sem történt volna, el hinni sem akartam, mintha egy rémálom lett volna. Aztán kezdtem felfogni, de senkinek nem beszéltem róla. Magamba borultam, depressziós lettem, akárhányszor csak visszagondoltam arra az estére, sírtam. Fájt, és ezért… én… szóval…

- Mit csináltál? – kérdezi óvatosan, kissé vontatottan. Felnézek rá. Szemeiből ki tudom olvasni a kíváncsiságot, a bűntudatot, a fájdalmat.

- Drogoztam. Elmúltak a fájdalmak, a rossz érzések, boldog voltam. Aztán jött Adam. Először meglátogatott, és leszoktatott, de visszaterelt a sötétségbe. Nem éreztem jól magam a bőrömben, a sulit elhanyagoltam, az érettségit szörnyen tettem le, ami még jobban elszomorított. Adam visszajött New Yorkba, de rendszeresen hívott, ami sokat segített. Nem tudta, mi bajom volt, mégis segített – gyorsabbra veszem a mesélést – aztán a szokásos, megmondtam neki, kiakadt, jobban törődött velem, felépültem, és most már jól vagyok… viszonylag – vonok vállat. Hirtelen a szeméből minden érzelem kihúny, nem tudok kiolvasni belőle semmit. Viszont, a még így is gyönyörű, zöld szemei, még mindig csillognak.

- Én… - kezd bele rekedt, száraz hangon, de elakad. – Bassza meg – suttogja maga elé, és elkapja a fejét, hogy ne kelljen a szemembe néznie.

Tudtam, hogy nem kellene elmondanom neki, mégis megtettem, mert már szinte könyörgött nekem! Ekkora hülye is csak én lehetek… miért nem tudom befogni a számat? Ez nekem sem tesz jót…, az emlékezés előhoz mindent, és lesz elsősorban az én károm, mégis úgy látom, neki jobban fáj, mint nekem. Bűntudatom van, ahogy ránézek.

- Nem kellett volna elmondanom – rázom meg a fejem, miközben feltápászkodom a lepedőről, s leporolom a ruhám alját. Felsóhajtok. Észre veszi, hogy felállok, ezért rögtön felkapja a fejét és felpattan.

- Hova mész? – kérdezi rögtön értetlenül. Felvonom a szemöldököm, mivel szerintem elég egyértelmű, hogy haza. Ezek után a „randi” már jól nem végződhet, ezzel minden el van rontva.

- Haza – felelem kurtán, s a hajamat kisöpröm a szememből.

- De… miért?

- Hát ezért – mutatok rá a helyzetünkre. Már éppen indulnék, mikor elém lép.

- Ne menj még! – kér.

Egész testével hozzám simul, az arcomon érzem a leheletét, a közelségétől pedig elpirulok. Óvatosan felnézek a szemébe, de ez hiba. Elveszek az örvénylő, zöld szemeiben, amik örvényként rántanak a semmibe. Mámorba esem. Magamon kívül vagyok, úgy érzem a testéből áradó nyugalom kihat rám, s magával ránt. Tekintete az ajkaimra téved, kissé hezitál, nem tudja közeledhet-e felém. Még pár pillanatig csak állunk, semmire nem tudok gondolni csakis arra, hogy akarom azt a csókot. Telt ajkai hívogatnak, még sem teszem meg a lépést. Ő viszont úgy dönt, megteszi. Lassan közeledik felém, s már csak két centi van köztünk, de ő megáll. Hirtelen azt veszem észre, hogy nagy tenyerei a derekamat simogatják. Jóleső sóhaj tör ki belőlem.

- Istenem, csókolj már meg! – nyögöm kétségbeesetten vágyva az ajkai ízére.

Több sem kell neki, édes csókot hagy az ajkamon. Először csak egy röpke pillanatra tapad rám, majd erőteljesebben, s nyelvével rögtön utat tör az enyém felé. Kezeimet a mellkasára simítom, és megmarkolom az ingjét, majd lábujjhegyre állva könnyítem meg a dolgát. Halványan elmosolyodik, és még közelebb húz magához. A gyomromban valami hirtelen felrobban, és az egész testem beleremeg a közelségébe. Felsóhajtok és szenvedélyesebben csókolom őt. Magamat is meglepem ezzel! Mióta itt vagyok New Yorkban és találkoztam vele arra számítottam, hogy ha megcsókol, én hevesen ellenkezni fogok, most mégis én kértem őt arra, hogy kényeztessen a csókjával. Szívem heves dobogásba kezd, erősebben markolom az ingjét. A levegőhiány minket is kísért; elhúzódunk egymástól. Megnyalja az ajkait, miközben én beharapom az alsó ajkam. Nem vagyok magamnál! Amit csók címszó alatt művel, a valami mennyei! Csodálkozom, hogy tudtam e-nélkül élni!

- Maradsz még? – kérdezi reménnyel teli hangon, mire én mosolyogva bólintok egy aprót.

Mintha új embert ismernék meg, ami persze pozitív. A csókunk jár az eszembe egész hazafelé menet. A randi csodálatos volt, a is mesélést kivéve, ami szerencsére az est folyamán már nem került szóba. És most ő visz haza… vagyis Adam-hez, bár szerintem már nyugodtan nevezhetem az otthonomnak… sőt! New York-ot is nevezhetem az otthonomnak, mivel úgy érzem, itt fogok önmagamra találni, hat barát kíséretében!

Két nappal később

A két napban kerülgettük egymást Dave-vel. Párszor találkoztunk, olyankor pedig csak egy mosoly tellett tőlünk, de engem ez nem zavart. Még magam sem tudom biztosan, akarom-e én ezt vele. Persze, a randi csodálatos volt, de… nem biztos, hogy kéne nekem egy kapcsolat, ha vele az annak is lenne nevezhető.

Most pedig Bridy-t várom a pályaudvaron. Nincs igazán kedvem ehhez, mégsem hagyhatom, hogy elbolyongjon New York-ban, mert mégiscsak hozzám jön. Adam a kocsiban vár, nem igazán szívleli Birdy-t. Az ő szavaival élve a barátnőm egy „ribanc”. Mondjuk részben igaza is van, de mégis csak kiskorom óta a legjobb barátnőm még ha el is szakadtunk egy ideig egymástól. A Bostonból érkező vonat begördül a vágányára. Idegesen toporgok, és várom, hogy Birdy megjelenjen az érkező utasok tömegében. Jobbra-balra kapkodom a fejem, és próbálom kiszúrni a barátnőmet az utasok közül.

- Lena! – hallom meg Birdy-t. A hang irányába fordulok, s úgy három méterre tőlem meg látom a barátnőmet egy bőrönddel a kezében. Mosolyogva intek neki, és várom meg, míg elé ér.  – Hiányoztál! – mondja, és szorosan megölel. Vonakodva paskolom meg a hátát… nincs kedvem ölelkezni!

- Te is nekem! – hazudom egy széles mosollyal az arcomon. – Adam kint vár! – mondom, és már indulok is kifelé.

Csendben tipeg utánam a magas sarkújában, maga után húzva a bőröndjét.

- Meddig maradsz? – kérdezem meg reménykedve, hogy rávágja, ’csak egy napot, holnap után már megyek is’.

- Négy napot – feleli mosolyogva.

Nagy nehezen kiérünk a pályaudvarról a nyílt utcára, ahol Adam már a kocsijának támaszkodva vár minket. Birdy vidáman fut oda hozzá, és veti magát Ad nyakába, aki csak szemöldök ráncolva, és tátogva kér tőlem segítséget, hogy ’szedjem le róla’. Elmosolyodom, és megrázom a fejem, mire kapok tőle egy gyilkos pillantást.

- Jól van, elég már! – tolja el magától a lányt, aki ezt a cselekedetét kissé furcsállja, de azért mosolyog.

Adam úriember módjára beteszi Birdy bőröndjét a csomagtartóba.

Egész úton be nem áll a szája! Folyton arról mesél, mi történt Boston-ba, kikkel ismerkedett meg és a többi. Komolyan! Ki kérdezte? A plafonon vagyok tőle, össze-vissza fecseg locsog. Az első története közepén tart, mikor eszébe jut egy másik, és befejezetlenül hagyva az első belekezd a második fantasztikus élménye elmesélésbe. Adam-mel szenvedő pillantást váltunk elől, míg ő az ablakból kifelé bámulva beszél nekünk. Ad megelégelve a sok fecsegését bekapcsolja a rádiót, és azt felhangosítva Birdy-be folytja a szót. Hálásan elmosolyodom felé, és végre élvezem, hogy senki sem beszél.

Miután Birdy cuccát betesszük Adam-hez, a bárba vesszük az irányt. A többiek kíváncsian sétálnak be a helységbe, hogy megismerkedjenek a régi barátnőmmel. Birdy mindegyikőjüket megöleli, mintha ezer éve barátok lennének, ami nem igazán érdekel, de az már annál inkább, hogy kínos sztorikat mesél rólam.

- …és volt az, amikor a gimi második évében algebrán… - rögtön beugrik az emlék, mikor felállok, hogy kikéredzkedjek a mosdóba, mikor a szoknyám beakad a padba, és szimplán leszakad rólam. Égő arccal vágok közbe:

- Ez senkit nem érdekel, ugye? – teszem fel a kérdést, és reménykedem benne, hogy veszik az adást.

- Engem érdekelne – szólal fel Dave vigyorogva, és figyelmét Birdy-nek szenteli, aki már folytatja is a történetet. Minél közelebb kerülünk a történet lényegéhez annál vörösebb lesz az arcom. Felállok az asztaltól, és átverekedem magam a tömegen. Nem akarom hallani, ahogy röhögnek rajtam! A pulthoz megyek, ahol Anne kiszolgálja a vendégeket. Leülök az egyik székre.

- Nem bírtad? – vonja fel a szemöldökét, a kérdésére pedig megrázom a fejemet válaszképp. Rákönyökölök a pultra, és megkérem, hogy öntsön nekem valami erőset, ami segít túlvészelni a mai estét.

- Biztos vagy benne?

- Teljesen! – bólintok. Egy kisebb pohárba önt nekem valami átlátszó löttyöt. Az üvegen semmi címke, és még nem is valami nagy üveg, egy aprócska, vékony, gömbölyű üvegből önt nekem italt. Félve nyúlok a pohárért, és mielőtt még meggondolhatnám magam gyorsan lehúzom. Az égető ital végigszántja a torkom, a gyomromban pedig felkelt valamit. Mintha tűz lenne odabent! – Na, ebből nem kérek még egyet! – nevetek fel, és visszaadom neki a poharat.

Egy alak vetődik le a mellettem lévő székre. Kíváncsian pillantok rá, s meglepetésemre Justint látom engem figyelni. Azt sem tudtam, hogy itt van.

- Szia – mosolyodom rá, de ebben a percben a gyomrom kordul egyet, és a számon egy kósza böfögés csúszik ki. A szám elé kapom a kezem, ő pedig felnevet. – Bocsi – szabadkozom.

- Á, hallottam már ilyet! – legyint, és Anne felé fordul, aki ezt észrevéve elénk áll, és kíváncsian várja Justin kérését. – Egy whiskey-t – adja le a rendelését. A szőkeség a pult mögött bólint egyet, és elővéve egy poharat, önt egy keveset Justinnak, majd elé rakja. – Előbb te – tolja felém a poharat, mire nekem felszalad a szemöldököm.

- Mert?

- Kell valami, hogy átvészeld az estét – kacsint. Mintha a gondolataimból szólna! Tudom, hogy el kéne utasítanom az italt, mégsem teszem, mert neki és a gondolataimnak is igazuk van; túl kell vészelnem valahogy az estét.

A poharat a kezembe véve emelem a számhoz, és kortyolok belőle párat. Itt kezdődik el az este fergeteges része. Az italokat italok követik, amiknek a nevét sem tudom, de ezért kárpótol az, hogy Justin velem együtt iszik. Érzem, hogy a kilencedik pohár már sok, mégis lehúzom, de utána meg is bánom. A nevetésem abbamarad, mikor megérzem a felfelé készülődő dolgokat a gyomromból. A hasamhoz kapok, és felpattanva a székemről a mosdóba igyekszem. Sietősen feltépem az ajtót, de mikor beérek nem várt látvány fogad: Birdy a pulton, két lába között pedig Dave. Mikor meghallják az ajtó nyitódását felém kapják a fejüket. A hányingerem felerősödik, és nem törődve velük rontok be az egyik WC fülkébe.