PART TWENTY

Sziasztok!
Az előző bejegyzésben azt mondtam, hogy holnap jön a rész, de kiderült, hogy ma. Nem akarok nektek most nagy beszámolót tartani. Aki nem látta az előző bejegyzést, az kattincson IDE! 
Egyébként nektek, hogy telik a nyári szünet?^^:D

xoxo*

PART TWENTY

- Oké, ott találkozunk – teszem le a telefont ennyivel.

Fél órán át tartó beszélgetés után Trace lezárja azzal, hogy találkozzunk, és ennek örülök. Két éve nem beszéltem vele, s azóta is érzem a hiányát az életemben, a mindennapjaimban. Az az ember, aki mindig mellettem állt, minden bajban, nem volt velem két évig, s ez mind az én hibám volt, de ez már mindegy. Nem tudom visszacsinálni azt, ami történt, de most itt az ideje, hogy végre kapcsolatba lépjek az egyik - számomra – legfontosabb személlyel.

Sokáig pépelődök azon, hogy mit vegyek fel, de rájövök, hogy igazából ez nagy hülyeség ezen stresszelnem magam, mert ő a bátyám, és nem egy randira készülök, hanem egy találkára a bátyámmal. Izgulok. Vajon meg fog ismerni? Na, ennél nagyobb hülyeséget sem kérdeztem még magamtól! Hát persze, hogy meg fog ismerni, hisz’ a két év alatt semmit sem változtam külsőleg, bár belsőleg elég sokat. Viszont még így is izgulok! Telefonon már beszéltünk tegnap, s azelőtt is egyszer, de akkor az ígéretem sem tartottam be, mert nem hívtam fel aznap este. Ezért kissé be is rágott rám, de hajlandó volt megbocsájtani, szerencsére. Élőben viszont ez más lesz, mert mégis csak személyesen fogunk beszélni, nem pedig egy készüléken keresztül. Látni fogom a reakcióit, az arcmimikáját… őt!

Egy ideges kislánynak érzem magam, aki most készül megkapni a leges legjobb, hiper-szuper Barbie babáját.

Felkapom a ruháimat, s a táskámat, majd sietek is a parkba, ahol megbeszéltük. Szokásomhoz híven öt percet késem, de nem szándékosan! A hibám most a közlekedésnek tudható be, mert taxit nem tudok fogni, a belvárosban pedig dugó van, a járdák tömve vannak turistákkal, munkába induló, munkából érkező, siető emberekkel. A buszon végig állom az utat, mivel minden hely foglalt, viszont az álló emberek között is fojtogatva érzem magam.

Végre vége az útnak, s rögtön megindulok a szemben lévő park felé, ami nem más, mint a Central Park. Ez a park hatalmas, és csoda lesz, ha én ebben megtalálom Trace-t. Igaz, megbeszéltük, hogy a tónál találkozunk…, de hát melyiknél! Van kettő, egy kicsi és egy hatalmas, na, akkor most ki kéne találnom melyiknél!

Miután elsétálok a kis tóig, öt perc alatt körbe sétálom, de se a közvetlen környékén sincs…, se a közvetve környékében sem, mivel a tóban egyetlen egy épeszű ember se menne be. A nagy tóhoz megyek, ahol szintén körül nézek, s meg is látok egy fekete hajú, fekete bőrdzsekit viselő férfit. Trace alkatú, egy padon ül, lehajtott fejjel, mikor viszont felemeli, rögtön felismerem a vonásait. Semmit sem változott. Ugyanaz a pimasz arckifejezés, a szemtelen, szemkörüli ráncok, amik a mosolygástól keletkeztek, az éles állvonal, a kék szemek… ugyanolyan. Elmosolyodik, mikor megismer, én pedig földre gyökerezett lábbal figyelem, amint hozzám sétál, és szorosan, szeretetteljesen megölel. Pár pillanatba bele telik, hogy felfogjam, tényleg itt van, tényleg ő az, és tényleg én vagyok az. A boldogság végig száguld az egész testemen, és vidáman, már nagy mosollyal az arcomon ölelem vissza őt. Olyan jó érzés az egyik, rég nem látott, családtagomat megölelni, hogy szavakba nem tudok kifejezni. A hiánya mindent magával rántott ebben a két évben, de most talán visszakaphatom ezt az időt.

- Hiányoztál! – szipogva suttogom. Kissé meghatódom a pillanat miatt, de ez így van rendjén.

- Te is nekem, pöttöm! – elhúzódik, és játékosan összekócolja a hajam, ahogyan azt mindig is tette, mikor még beszélő viszonyban voltunk. Mellesleg a Pöttöm nevet azzal érdemeltem ki, még tizennégy éves koromban, hogy a családban én vagyok a legkisebb. Az anyukám, a testvéreim… ők mind colosok, magasak, ezért hát én vagyok a család Pöttöm Pannája.

Hosszú beszélgetésbe elegyedünk, végig tárgyaljuk az egész két évet. Jól esik végre megbeszélni vele mindent. Na, jó! Nem mindent! Például nem tudja, hogy megerőszakoltak, de mivel az három évre nyúl vissza, mi pedig csak két éve nem beszélünk, ezért nem is kéne ezt belevennünk a témák közé. A lényeg, hogy nem tudja, sem azt, hogy ki erőszakolt meg, és azt sem, hogy aktuálban barátom van, na meg, hogy ez a barát ki, s mit tett velem. Van eszem, ezért nem találok neki ki, a szívbaj vinné el ültében, az biztos, vagy megölné Dave-t! Nem kockáztatok.

- … és megbeszéltünk mindent, annyira jó volt végre találkozni vele! – áradozom Dave-nek, az ágyán ülve, ő pedig csak mosolyogva hallgatja végig a mai délelőttről szóló beszámolómat. – Mi az? – vonom fel a szemöldökömet értetlenül, mikor meglátom a furcsa ábrázatát. Az arcán mosoly ül, de ez más mosoly, mint amilyet általában láttatni enged. A szemei csillognak.

- Jó látni, hogy ennyire boldog vagy – simít végig az arcomon. – Szóval… Trace a bátyád, és te ezt még régebben azért nem tudtad elmondani, mert élvezted, hogy féltékeny vagyok? – változik a hangulata, de nem mérges, csak kissé sértődött.

- Mikor?

- Amikor a tóhoz mentünk, és megkérdeztem, ki az a Trace! – emlékeztet.

- Egy: nem kérdezted, követelted, hogy mondjam el! Kettő: azért nem mondtam el, mert nem kellett tudnod róla. Három: te féltékeny voltál? – mosolyodom el lassan, miközben kimondom az utolsó mondatot. Élvezem a helyzetet.

- Lena, te vagy az egyetlen, aki nem vett észre semmit! Mindannyian, de tényleg mindannyian tudták, hogy oda vagyok érted, te viszont nem. Nem értelek, azért eléggé feltűnő volt! – fekszik végig az ágyon, s megfogja a kezem, majd a mellkasára von. Egyik keze a feje alatt, párnának használja, a másik pedig a derekamon jár fel, s alá. Végig simítok a mellkasán, majd köröket kezdek rajzolni rá az ujjaimmal.

- Nem tudtam semmit – mondom, majd elgondolkozva folytatom: - Vagy csak nem akartam észrevenni.

Felnevet alattam.

Este van, a város húsz évesei most kelnek ki az ágyból, s éjjeli bagolyként térnek be a kedvenc klubjukba. Ennek következtében pedig Dave klubja tömve van tinédzserekkel, és huszonévesekkel. A pultnál foglalok helyet, ahol elég nagy a forgalom ma este, mivel péntek van. Sebastian nem örvendhet pihenésnek, mivel mindig érkezik egy újabb részeg ember, aki még részegebb akar lenni. Viszont próbál velem beszélgetni, miközben a vendégeket is ezerrel próbálja kiszolgálni.

- Szóval Isabelle – állapítom meg. Ahogy a srác Isabelle-re néz, az valami imádnivaló. Mosolyog rá, a szemében ott a vágy, az epekedés, minden! Csak azon csodálkozom, hogy Isabelle, hogy nem veszi észre! Talán velem is ilyen volt Dave, még az elején? Én is olyan hülyének tűntem, mint most nekem Isabelle? Nem, biztos nem, hiszen a mi helyzetünk más volt, sokkal súlyosabb, mint az övék!

- Mi van vele? – vonja fel a szemöldökét, s próbálja palástolni a zavarát.

- Miért nem hívod el valahová? – vágok egyenesen a közepébe. Lehet, hogy van már bennem pár ital, de ez mit sem számít, mivel a cél ugyanaz.

- Mi… Mi van? – ide-oda pillantgat. – Te…

- Látszik. Na?

- Hát… de most komolyan! Szerinted hajlandó lenne eljönni velem? Szerintem a képembe röhögne! Nézz rám, majd rá! Nem a magamfajta srácra bukik, és egyébként is jobbat érdemel. Nem vagyok az ő szintje – rázza meg a fejét csalódottan, miközben nekem magyaráz, s ezzel egy időben egy koktélt kever egy újonnan érkezett lánynak.

- Szerintem meg igent mondana – mosolyodom el bíztatóan. – Érdemes megpróbálni. Nem veszíthetsz semmit. Bár nem ismerem annyira Isabelle-t, de biztos vagyok benne, hogy a barátságotok így se, úgy se veszne el, ha rajta múlna.

- Lehet, hogy igazad van. Mindenesetre gondolkodom rajta, de ezt ne vedd kézpénznek! Sokszor gondolkodtam én már ezen, és látod, mi lett belőle! – nevet fel kínosan, miközben a kezével rámutat a helyzetre. Nevetve megrázom a fejem a kissé reménytelen természetén, bár igazából én sem hallgatnék egy csajra a helyében, akivel még csak kétszer találkoztam.

Beszélgetünk még pár dologról, legfőképp engem kérdezget arról, hogy alakulnak a dolgok Dave-vel.

Egyszer csak két kezet érzek meg a hasamon, amint hátulról közrefognak, majd a kéz tulajdonosának arca a nyakamban. A göndör fürtök csiklandozzák a bőröm, ezért nem is kell gondolkodnom, ki a kezek tulaja. Elmosolyodom.

- Emlegetett szamár – szalad ki Sebastian száján mosolyogva, ahogy végig néz rajtunk.

- Ó, szóval én voltam a téma? – vigyorodik el, mikor felemeli a fejét. – Na, és mit mondtatok rólam?

- Hogy mennyire édes, aranyos, szexi és helyes vagy! – pimasz mosoly jelenik meg az arcán, mikor meghallja.

- Szóval szerinted édes, aranyos, szexi és helyes vagyok? – kezdi el húzogatni a szemöldökét.

- Azt nem mondtam, hogy ezeket én állítom – lombozom le viccelődve, mire lebiggyeszti az ajkait.

Fáradtam dőlök rá Dave ágyára egy forró zuhany után. Mivel ő foglalta el a fürdőt elsőnek, ő már az ágyban fekszik, így én befészkelem magam mellé. Felé fordulok, s gyönyörű arcát kezdem tanulmányozni. Próbálom minden egyes vonalát, vonását, részletét az emlékezetembe vésni, hogy mindig emlékezzek rá, bár már így is nagy benyomást tett az életemre.

- Ne bámulj! – mordul fel játékosan, és kinyitja smaragdzöld szemeit, amik még a sötétben is csillognak.

- Nem bámullak – mosolyodom el lassan.

- Hát persze, hogy nem! – viszonozza a mosolyomat, de már a szemei csukva vannak.

Figyelem, ahogy lélegzete lassacskán egyenletessé válik, és álomba szenderül. Az arca most békés, gondtalan, és ez zavarba ejtően nagy változás. Mikor ébren van egyáltalán nem tűnik békésnek, sem gondtalannak, ezért most kihasználom a pillanatot, és tovább fixírozom. Meglepetésemre egyik keze az enyémet keresi, s mikor megtalálja, összekulcsolja őket. Halványan elmosolyodom, és hagyom, hogy a szemeim lassan leragadjanak.