PART TWENTY-ONE

Sziasztok!
Igen, tudom! Késtem. Nagyon. Közel két hetet kellett várnotok a részre, és most is csak az első felét tudtam hozni.  Sajnálom, de úgy tűnik a nyár nagyon nem kedvez most az írásaimnak. Sok családi/baráti program, lazulás, pihenés, filmek, könyvek, és egyéb más van most a fejemben, és tervezésben. Ezért is lesznek rövidebb részek mostanában, de nem lesznek nagyon gyakran, csak ez a mostani hét lett nagyon zűrös, és kavalkádos.
Mostpedig, hogy elmagyaráztam a helyzetet: KÖSZÖNÖM a sok feliratkozót*-*. 78-an olvassátok a blogot, és ez nagyon sokat jelent, köszönöm!:DDDDD Aztán ott vannak az oldalmegjelenítések. +24.000 oldalmegjelenítés nem kis szám, köszönöm!<3 A kommentekért is nagyon hálás vagyok, válaszoltam is rájuk, köszönöm, hogy írtok nekem, hogy pipálgattok, hogy hagytok nyomot magatok után! Nem beszélve a sok díjról, amivel kényeztettek! Ti vagytok a legjobbak!♥♥♥♥♥♥
Na, és most jöjjön a rész!

xoxo*

PART TWENTY-ONE

- Nagyon örülnék neki, ha végre döntésre jutnál! – türelmetlenkedik Andrea.
A szekrényem előtt állva nézegetem, mérlegelem a fogasra akasztott elegáns ruhákat. Vagy húsz perce állok egy helyben tehetetlenül, döntésképtelen állapotban, de még csak közelebb sem jutok a célhoz. Két ruha nyeri el igazán a tetszésemet; az egyik természetesen fehér, sifon. Az anyag és a szín is közel áll hozzám. A másik viszont gyönyörű vörös. Testhez simuló, nőies, és én beleszerettem első látásra. De ott az a másik! Közel áll hozzám. A vörös merész, na az én nem vagyok. A fehér visszafogottabb, ami én vagyok. De olyan szép az a vörös!
- Nem tudom! – rázom meg a fejem, és feladva a küzdelmet az ágyamra dőlök, és a falat pásztázom, mintha rá lenne írva a megoldás.
- Vörös - szólal fel Bella, Andrea és Anne egyszerre, mire kissé meglepetten felkapom a fejem, és őket kezdem nézni. Aztán pedig a ruhára téved a szemem. Hát rendben! Ha a vörös, akkor a vörös!
Feltápászkodom a kényelmes matracról, és kezembe veszem a vörös csodát, s bevonulok vele a fürdőbe. Megküzdök a felvevésével, mivel a ruha két számmal kisebbnek tűnik, mint amilyen nekem kéne, de lelki nyugalom száll rám, mikor szembesülök a ténnyel: nyúlik! Máris gyorsabban passzírozom fel magamra a ruhát, mikor felfedezem ezt. A dekoltázsán kicsit igazítok (értsd: feljebb húzom), de mivel túlságosan is a nyakamba rántottam a ruhát, ezért inkább lejjebb húzogatom az aljánál fogva. A vörös, spagetti pántos koktélruhában kilépek a szobámba, mire mind a három lány felém kapja a fejét. A háromból kettő – Anne és Bella – elismerően el is mosolyodik, Andrea viszont csak biccent egyet nyugtázva, hogy jól áll. Mosolyogva állok a tükör elé, és a hajvasalóval igazítok pár tincsemen, hogy mégis csak álljon valahogyan, majd átfésülöm. Kész! A ruha gyönyörű, a benne lévő lány is elfogadható, a natúr sminkemmel is meg vagyok elégedve, a hajam pedig nem úgy néz ki, mintha valaki az imént nyalta volna le, úgyhogy hivatalosan is készen vagyok. Kezembe veszek egy kis táskát, amit öltözésem közben Anne készített ki. Vörös, mint a ruhám. Beleteszem a kulcsaimat, és a telefonomat, több nem is kell.
- Mehetünk – jelentem be, miután kezembe veszem az utolsó darabot.
- Nem, nem! – rázza a fejét Bella rosszallóan, majd az asztalomhoz lép, és kezébe vesz egy fehér gyöngyökből összeállított karkötő szettet, és a csuklómra húzza.
- Na, most már készen vagyok? – mosolyodom rájuk.
- Igen – bólint Bella vigyorogva, és máris kiszökdel a szobámból.
A három fiú egészen eddig a nappaliban várakozott, indulásra készen, mi pedig még csak akkor kezdtük el az egész készülődést, mikor ők már teljes harci felszerelésben megjöttek, úgyhogy volt mire várniuk. Meglátva, hogy ők egy-egy sörrel a kezükben, a kanapén elterpeszkedve a meccset nézik, elmosolyodunk.

A srácok barátjának partija eléggé zsúfolt. Nem csodálom, hisz’ akinek ilyen háza van az biztos nem szűkölködik a pénzben. Aki gazdag, annak sok barátja van, ergo sok ember vár meghívásra. Mindenesetre jónak ígérkezik. Mindenki zakóban, és koktél ruhában, pezsgővel a kezében ácsorog azzal, akivel éppen társalog. Már sokan be vannak csiccsentve, mikor mi ideérünk.
A spontán parti hírének hallatán nem erre számítottam tegnap. Egy lepukkant bárral képzeltem el az estét, pár őrült huszonévessel, akiknek életfontosságú tervük, hogy a sárgaföldig igyák magukat. Még a koktélruha/zakó kötelező felhívás sem változtatott tegnap az elképzelésemen. Ennek ellenére egy elegáns parti tárul a szemem elé. Gyönyörű nőkkel, és egyenes hátú, érett férfiakkal.
- Ott van Kash – int egy jóképű, harmincas éveiben járó férfi felé Ed. Mind odakapjuk a tekintetünket.
A házigazdánk mintha megérezné, hogy őt nézzük, felénk kapja a fejét, és elmosolyodik a srácok látványára. Mármint, hogy megérkeztek. Otthagyja az eddig általa szóval tartott társaságot, s felénk veszi az irányt. Csak akkor veszem észre, milyen magas, mikor elénk ér.
- Jó látni titeket! – üdvözli a három srácot Kash. – Ők pedig… - célozgat felénk kíváncsian.
- Bella.
- Anne.
- Andrea.
- Lena.
Bemutatkozásunk közben mindannyian kezet fogunk a férfival. Barátságos mosolyt terül szét az arcán újra, miközben egyenként megrázza a kezünket. Szimpatikus, a maga kissé karót nyelt stílusában.
- Örülök az ismeretségnek! – biccent felénk. – Nos, nekem mennem kéne! Üdvözlöm a többi vendéget is. Érezzétek jól magatokat! – Veregeti vállba Dave-t.

Annyi emberrel beszélgetek az este folyamán, annyit ismerek meg, hogy a végén már a nevüket sem tudom megjegyezni. Sok ember, sok stílus, egyéniség és mégis mind annyira egyforma! Mind kedves, de közben leereszkedő. Felsőbb rendű osztály. Nem is tudom, hogy lehet ez a három srác Kash barátja, miközben ez a férfi láthatóan más körökben mozog, mint ők. Rejtély.
A bárpultnál kötök ki Anne, és egy koktél kíséretében. Azt hiszem ez már a harmadik alkohollal megtöltött pohár, ami a kezemben van az este folyamán. Elméletileg az volt a tervem, hogy max egy pohárral iszok, ennek ellenére csakis így tudom elviselni az estét, és az embereket magam körül. Viszont egyáltalán nem vagyok részeg, még csak bódult sem.
- Kerestelek – suttogja valaki a fülembe, miközben az illető hátulról átölel. Elmosolyodom. Dave.
- Társaságról társaságra mutattak be egymásnak az emberek. Talán bele is őrültem a sok névbe – nevetek fel zavartan.
- Az enyémre azért még emlékszel, ugye? – mélyül el a hangja, s hirtelen akkorára kerekednek a szemeim, hogy a London Eye megirigyelhetné.
Észbe kapok. Villámcsapásként ismerem fel a hangot, ami a fülemben duruzsol, ami a hátam mögül jön. Nem, nem Dave! Anne eltűnt időközben mellőlem. Kétségbeesetten nézek körbe a teremben, valaki ismerőst keresek, egy segítséget! Nem látok senkit! S mintha senki sem látna engem. Igaz, nem kezdek el kapálózni, nem sikongatok, így az embereknek nem is lenne, mire figyelniük. De hol van Adam? Dave? Ed? Vagy Bella, Anne, Andrea vagy akárki! Egyedül vagyok. Egyikük sincs itt, hogy segítsen, én pedig kiáltani sem tudok. Gombóc nő a torkomban a félelem miatt.
- Nick – nyöszörgöm remegő hanggal.

P.S.: HA MÉG NEM LÁTTÁTOK AZ ÚJ BLOGOMAT, AKKOR KATT: PARADISE! xoxo SummerB.