PART NINE

Sziasztok!
Meghoztam a részt, bár szombatra terveztem. Viszont tegnap jött meg az ihlet, és szerintem egy jó részt sikerült összehoznom, ami nem olyan részletes, és a vége felé van pár szó ism., de én meg vagyok vele elégedve! A következő rész már iszonnnnnnnnnnnyú részletes lesz, aminek az elején Dave-ről lesz szó, az új oldaláról, amit ennek a résznek a végén megmutat magából, és a randiról is. De nem árul el többet!:) Remélem tetszeni fog, jó olvasást! 

xoxo*

PART NINE

 Zene

- Melyik ruhádat akarod felvenni? – tart elém egy kéket és egy feketét Bella és Anne. Legszívesebben ordítanék, hogy legszívesebben hagynám a francba ezt az egészet, de nem teszem. Hogy miért? Egy; ők már annyira beleélték magukat, kettő; a randi végén ki tudnám kosarazni Dave-t úgy, hogy végleg befejezze az átkozott próbálkozásait – jó esetben.

- A fekete kicsit gyászos… - jegyzem meg unottan a körmömet piszkálva.  Az ajkamat rágcsálva ülök az ágyamon.

- Igazad van! – sóhajt fel Bella, majd lemondóan hajítja vissza a darabot a szekrényembe. – Pedig olyan jól néz ki – nyögi fájdalmasan, de egy pillanattal később már mosolyogva fordul a kék felé, és Anne kezéből kikapva, a képembe tolja.

- Nem tetszik! – rázom meg a fejemet, kissé duzzogva.

- Úgy hisztizel, mint egy kislány! – húzza fel az orrát, majd a kék ruhát a feketére dobja. Felsóhajtok, mikor Anne elém áll egy hajsütővassal.

Engedem, hogy azt csináljon a hajammal, amit akar, bár tudom, hogy ez nagy hiba, mert a végén úgy sem fogok magamra ismerni. Bella kikap a szekrényből egy fehér, sifon ruhát, amit még két éve kaptam születésnapomra Birdy-től.

- Tökéletes! – dobja felém, én pedig elkapom veszélyeztetve a hajvasaló maradását Anne kezében.

Megmarkolom a textilt, mintha attól félnék belehalok az átalakulásba. Bella egy kész sminkkészlettel jelenik meg előttem, aminek hatására a szemöldököm az egekbe ugrik.

- Komolyan? Minek ekkora felhajtás? – morgom értetlenkedve. Ha még az angol királynővel készülnék vacsorázni azt mondanám, oké, elfogadható az izgatottságuk és a készülődésük, de így! Csak Dave az Isten szerelmére! Nem várok ettől a randitól semmit! A véleményem róla nem fog változni, s máshogy sem fogok a személyéhez állni.

- Mert randid lesz… méghozzá Dave-vel! – világosít fel Anne úgy, mintha ezzel valami újat mondana.

- Igaz, igazi álom! – forgatom a szemeit, mire egy gyengébb ütést érzek meg a fejem búbján, ami Bellától származik.

Az egész alakos tükör elé vezetnek, immáron teljesen felöltöztetve, és kicicomázva állok a tükör előtt, s meg kell vallanom, hogy a látvány tetszik. Az ismerős arc, mintha én lennék, de egy kis részem bizonygatni próbálja, hogy ez lehetetlenség, az egy másik lány.

- Hű – motyogom kissé kábultan. Elképesztő, hogy egy óra alatt egy teljesen más lányt tudtak belőlem varázsolni. Oda meg vissza vagyok, de hirtelen eszembe jut, hogy kinek a kedvéért tették ezt. Az aprócska döbbenet és csodálkozás valami másba üt át, ellenségességgé.

Kopognak. Istenem! Bella és Anne izgatottan mosolyognak egymásra, majd rohannak az ajtóhoz, hogy ők köszönthessék először Dave-t. Felsóhajtok és beletörődök, hogy nekem időm már nincs letörölni ezt a „maszkot”, amivel a teljes arcomat más fényben tűntetik fel. Felkapom magamra a cipőmet, kicsit összekócolom a tökéletesen megformált hajamat, majd előredobom, s vissza, hogy ne tűnjek annyira másnak. Egy utolsó pillantást vetek a tükörbe, majd unott arckifejezéssel kitopogok a nappaliba, és az ajtófélfának dőlve nézem, ahogy Bella és Anne lefoglalják Dave-t.

- De tudod… - kezd bele Anne, de én ebben a pillanatban megköszörülöm a torkomat, mire Dave hátrakapja a fejét, Bella és Anne pedig elnéznek Dave válla fölött. A férfi arcán egy elégedett mosoly villog, amiből kitudom olvasni; azt hiszi miatta öltöztem így ki. Na, jó! Félig igaza is van, de nem az én hibám, és ezt a kifogást az este folyamán holt biztos ki fogom fejteni neki!

Lassan, mosolyogva elém sétál, s végig simít a karomon, miközben végig néz rajtam.

- Gyönyörű vagy! – súgja halkan, hogy csak én halljam. A lélegzetem egy pillanatra eláll a mondattól. Érzem, ahogy vér szökik az arcomba, s ezzel árulkodva Dave-nek. Még szélesebb mosolyra húzza a száját, s elkapja a kezem, de annyira kábult azért még sem vagyok, hogy engedjem is neki, hogy kézen ragadva sétáljon ki velem; kirántom kezeimet az övéi közül, és intek egyet a két lánynak, akik vigyorogva figyelik minden mozdulatunkat.

Meglepetésemre nem egy étteremben kötünk ki, hanem a Central Park-ba.

- Mit… keresünk itt? – kérdezem, miközben sötétben, egyedül sétálunk a park egyik mellékútján. Egyre több fa jelenik meg körülöttünk.

Belém nyilall a félelem, a szívem összeszorul, s megtorpanok. Mi van, ha újra bántani akar? Ha újra képes megtenni velem azt, amit három évvel ezelőtt?

- Dave – nyögöm ki remegő hanggal, mire megfordul, és visszasétál hozzám.

- Ne félj! – mosolyodik el gyengéden. Szemében ott csillog egy fény, ami hirtelen olyan kisfiússá teszi az arcát, hogy teljesen más embernek tűnik. Az arca kedves, ártatlan és egyáltalán nem pimasz. Megnyugtató, a félelmem hirtelen elillan, és akaratom ellenére is felfelé gördül a szám.

Óvatosan elkapja a kezemet, és ezennel nem is tiltakozom. Gyengéden megszorítja, s tovább vezet.

A környezet még mindig kissé ijesztő, ezért szorosan Dave mögött topogok, aki ezt észrevéve elmosolyodik.

Lassacskán a fák ritkulni kezdenek, míg nem a park egy kis szegletébe kerülünk, ahol egy kis tó van, s egy fűzfa, aminek a legalsó ágai súrolják a tó vízét. A vízen tavirózsák, virágok, a parton pedig egy pokróc, s annak egyik sarkában tömegnyi gyertya. Egy kosár fekszik a pokrócon, egy üveg borral együtt.

A számat tátva figyelem az éjszakai pikniket, a gyertyákkal. Egyszerűen gyönyörű! Hihetetlen, hogy ezt mind Dave hozta össze, s pont miattam! A szívemből áradó forró hullám végigsöpör a testemen, és a gondolat, hogy miattam, ott visszhangzik a fejemben. Lassan mosolyra húzom a számat, és az engem fürkésző férfira emelem a tekintetem.

- Tetszik? – kérdezi halkan reménnyel teli hangon, így mintha nem is ő állna előttem, hanem egy teljesen más személy, más tulajdonságokkal, más múlttal. Elfelejtem, mint tett velem három évvel ezelőtt. Elfelejtem, miket mondott, miket tett mióta itt vagyok, New York-ban. Csakis a pillanattal foglalkozom, ami leírhatatlanul csodás. Soha, senki nem fáradozott még értem ennyit.

- Gyönyörű – suttogom, s a fejem visszafordítom a gyertyás-piknikhez. – Te csináltad? – kérdezem, bár tudom, hogy a válasz igen.

- Adam segítségével – bólint egy aprót. Összeráncolt szemöldökkel fordulok vele szembe az egész testemmel.

Adam is tud a randiról? Hát persze, ez mondjuk természetes, de egész nap úgy tett, mintha semmiről sem tudna.

- Miattam? – kissé bugyuta kérdés, de muszáj feltennem, egyszerűen hallani akarom a válaszát, ahogy kimondja, hogy igen, miattam.

- Miattad – simít végig az arcomon. – Lena, jól figyelj, mert nem fogom elismételni, amit most mondok! – figyelmeztet. A hangja nem kemény, nem hűvös, nem fenyegető… a szavai ellenére is barátságos. – Szeretnék bocsánatot kérni azért, amit veled tettem. Egy paraszt vagyok, egy állat, és tisztában vagyok bele, de szeretném, ha megbocsájtanál! – lélegzet elfojtva várja a válaszomat, hogy megbocsájtok-e vagy sem. A szónoklata nem szívhez szóló, nem érzelmes, mégis őszinte, szívéből jön.

- Szóval sajnálod? – vonom fel a szemöldökömet, mire ő megrázza a fejét.

- Ezt egy szóval sem mondtam! – nevet fel kissé gúnyosan, de nem is figyelek az iróniára a hangjában, csak kíváncsian fürkészem az arcát, és próbálok valamit kiolvasni gyönyörű zöld szemeiből. – Nem sajnálom, még most sem, csak azt kérem, hogy bocsájts meg!

Felsóhajtok. Elképesztő, de beérem ennyivel is, mert tudom, hogy neki már ez is nagy dolog. – Megbocsájtok, de nem felejtek el semmit! Képes leszek úgy tekinteni rád, mintha már nem lennék egy „paraszt”, de mindig is tudni fogom, hogy akkor mit tettél velem, és nem ígérem, hogy ezzel minden rendben lesz köztünk, csak túllépek azon az estén – mondom. Nagyon nehéz ezt kimondanom, mert az emlékek nem vállnak füstté, nem vállnak semmissé, de kész vagyok túl lépni a történteken vagy legalábbis megpróbálni, mert minden új nap egy új remény, és ha még tudom is, hogy reménykedni felesleges, én mégis szeretnék. Ki akarok lépni a sötétségből, ahová betemetkeztem három évvel ezelőtt. Mindig is ki akartam szakadni az árnyékból, de nem volt meg a kezdőlökés… mindeddig. Dave megadta nekem ezt és ez erőt is ad ahhoz, hogy végre belekezdjek az életbe, amibe eddig nem kezdtem!