PART EIGHT

Sziasztok!
Hát itt van a rész, ami nem valami kilométer hosszúságú, de szerintem nem lett rossz, sőt! Nekem tetszik!:)
Most, így az elején kívánok kellemes húsvétot minden drága olvasómnak!Remélem sok tojást kaptatok, és locsolót is, bár abban is reménykedem, hogy nem olyan reggeli locsolást, mint én...xD
Nem tudom meghálálni a rendszeres olvasók számát, az oldalmegjelenítések és a kommentek számát! Elképesztőek vagytok*-* KÖSZÖNÖM, imádlak titeket!<3 Igazából most sem szeretnék sokat pofázni, szóval jöjjön a rész!:)

 xoxo*

PART EIGHT

Kisétálok a nappaliból a konyhába, hogy a többiek ne legyenek fültanói a dolognak.

- Trace – suttogom elfojtott hangon, mivel perpillanat nagyobb hangerővel képtelen lennék beszélni.

A gyomrom görcsbe rándul, a szívem összeszorul, a szememben könnyek gyűlnek a boldogságtól. Hiányzott már a hangja.

- Istenem, el sem hiszem, hogy felhívtál! – mondja vidáman a telefonba, s már magam előtt is látom boldog mosolyát, fekete, kócos haját, halvány bőrét, és karakteres arcát.

- Én pedig alig hiszem el, hogy visszahívtál – kontrázok mosolyogva. Nem igazán hittem, hogy visszafog hívni vagy esetleg fel fogja venni. Viszont nem számoltam a helyzettel, az idővel; Adam bejön a konyhába, s a balcsuklójára felszorított órára mutat, jelezve, hogy siessek. Bólintok. – Figyelj csak! Mi lenne, ha este visszahívnálak? – harapom be az alsó ajkamat, idegesen piszkálva a pulton lévő művirágot.

- Persze! De el ne felejtsd! – figyelmeztet játékosan, lágyan felnevetek, és már le is zárom a hívást. Telefonomat a farzsebembe csúsztatom, és visszasétálok a többiekhez. Mindenki szeme rám ragad, Anne tekintetéből süt a kíváncsiság, én viszont nem szeretném kiteregetni az egész életemet előttük, Adam természetesen tudja, ki is az a Trace, ettől függetlenül a többieknek nem kell tudniuk.

- Nos, ki az a Trace, akinek a neve hallatán ennyire boldog lettél? – kérdez rá Andrea felvont szemöldökkel.

- Egy… barátom Boston-ból – felelem tagoltan, kissé bizonytalanul. A hazudozás nekem sosem ment, most sem megy, de azért megpróbálkozok vele, még ha nem is hiszik el.

- Nos, akkor indulunk? – menti meg a kínos-csend helyzetet Adam. Mindenki feltápászkodik a kanapéról és kivonul a lakásból.

Adam kíváncsian fordul felém. – Trace? – csodálkozik cseppet sem leplezve. Tudja, mi a helyzet velem és Trace-szel.

Az, hogy már vagy négy éve nem beszéltünk enyhe kifejezés. Nem hogy nem beszéltünk, nem is találkoztunk, életjelet sem adtunk egymásnak, és hogy miért? Mert idióta vagyok! Mert felfújtam egy dolgot, aminek jelentősége sincsen! Trace elköltözött, mikor én 17 éves voltam, és azóta sem láttam. Látogatta a családot, én viszont túlságosan is mérges voltam rá, azokért, amiket mondott, ezért mindig beszerveztem valamit, mikor ő jött.

- Ő – bólintok mosolyogva.

- Örülsz, ugye? – mosolyodik el ő is, végig simít a karomon.

- Nagyon! – helyeselek. – El sem tudom mondani mennyire. Nem kellett volna annak történnie, aminek. Trace mégis csak a bátyám, mindenki hibázik, de ennyi időre nem lett volna szabad haragudnom sem rá, sem egyik szerettemre sem – rázom meg a fejem. Lelkiismeret, bűntudat, fájdalom – ezt hagyta maga után Trace.

- Én mondtam neked, de nem hallgattál rám! – teszi fel a kezét maga elé védekezően.

- Inkább maradj csendben! – húzom fel az orrom, s én is kisétálok a lakásból. Utálom, mikor az „én megmondtam” szöveggel jön!

Az utazás nem telik nyugisan. Andrea furcsa módon kijelenti, hogy ő bizony Dave mellé ül, aki viszont ezt hallva nem ugrik ki a bőréből örömében. Megforgatja a szemét, és beül a második ülésre, az ablak mellé. Andrea gyorsan beül mellé, mielőtt még valaki elfoglalná a helyét, majd oda Ed. A harmadik sorba foglal helyet Bella és Anne, én pedig az anyósülésen foglalok helyet.  Adam rögtön benyomja a Skillet CD-jét.

Az út alatt a CD-t kétszer hallgatjuk végig, de egyikünket sem zavarja. Én egész végig Andrea-n töröm a fejem, mivel többször is próbál rámászni Dave-re. Ne essék félreértés! Nem vagyok féltékeny, de Andrea nem szokott így viselkedni, őt másmilyennek ismerem! Ez annyira nem ő!

Egy kis faházhoz érkezünk. Mindenki ledobja válláról a táskát. Fogalmunk sincs, mihez kezdjünk. Ez az, amit nem terveltünk ki az indulásnál, ezért hát mindenki helyet foglal egy székben, és gondolkodóba esik.

- Játszunk – adja hirtelen az ötletet Bella mosolyogva. A társaságtól egy egyhangúan megbírált nyögés hallatszik, miszerint nem akarunk játszani.  – Na! Úgy sem tud senki jobbat mondani! – vonja meg a vállát.

Bella győzködik minket, nem bírja elviselni azt, hogy nem szeretnénk játszani. Végül megsajnálom, és belemegyek. Ennek következtében – kissé vonakodva, de – Anne is beszáll, majd Ed is, Adam is, Dave is és végül Andrea is. A játék neve: felelj vagy vedelj. Na, ezt hallva máris elmegy a kedvem a játéktól, de Bella kijelenti: kiszállni már nem szabad!

Körbeülünk, nem meglepő módon Bella kezd, Anne pedig elővesz egy tequila-t, és egy Coca Cola-s üveget. Bella a kör közepére helyezi az üres Cola-s üveget, majd megpörgeti. Az üveg Adam-re mutat.

- Kit ismersz legrégebb óta a csapatból? – teszi fel az enyhe kérdését Bella. – Be kell melegíteni! – magyarázza, mivel párunktól kapott egy értetlenkedő pillantást a kérdés ártatlansága miatt.

- Hels-t – feleli, s rám mosolyog, a gesztust pedig viszonzom.

A játék egyre csak halad a maga útján, a kérdések viszont egyre meredekebbé teszik a játék menetelét. Andrea szájából több, +18-as kérdés is elhangzik, s ezekre sajnos igazat kell válaszolni. A kellemetlen kérdéseket sajnos én sem úszom meg, de van, amelyikre egyszerűen nem vagyok hajlandó válaszolni, ezért pár korty tequila is lecsúszik a torkomon.

Anne éppen egy idióta kérdést akar feltenni nekem a gimiről, és azt ott történt „testmozgásról”, mikor kijelentem, hogy én szomjas vagyok. Felpattanok, és kisétálok a konyhába, majd a szekrényből előveszek egy poharat, s azt félig megtöltöm csapvízzel.

Mielőtt még beleihatnék két, erős kezet érzek meg a derekamon. Ijedten csapom a poharat a pultra, majd megfordulok, hogy az illetővel szembe legyen. Meglepő módon Dave-vel találom szemben magam. Arcán levakarhatatlan vigyor ül, kezeit nem veszi el a derekamról.

- Meguntad a játékot? – kérdezi. Válasz helyett próbálom lefeszíteni a két tenyerét a derekamról – sikertelenül.

- Dave engedj! – kérem őt reménytelenül. Már teljesen kimerültem Dave próbálkozásai miatt, és már mindegy is, hogy miket mond, miket tesz, nem tud meglepetéseket okozni, mert belőle már mindent ki tudok nézni.

- Nem – rázza meg a fejét komoly arckifejezéssel. – Beszélni akarok veled, de ha elengedlek elmész, és ez nem tartozik rájuk – fejével a kintiek felé int. Derekamról a keze a pultra téved, s azt markolja a két oldalamnál, hogy ne tudjak megszökni.

Felsóhajtok. – Hallgatlak!

- Először is mond el, ki az a Trace!

- Egy barátom – vágom rá automatikusan, gondolkodás nélkül. Semmi köze ahhoz, ki is valójában Trace!

- Nem hiszek neked!

- Az a te dolgod – rántok vállat. Próbálom a legjobb alakításom nyújtani.

Állkapcsa megfeszül, látom rajta, hogy nem boldog a válaszomat hallva. – Másodszor az akarom, hogy gyere el velem vacsorázni!

- Tessék? – szemeim hatszorosára nőnek, ami mosolyt csal az arcára. – Nem! – csattanok fel hirtelen, mikor észhez térek. – Nem, mert…

- Csak öltözz ki, oké? Holnap nyolcra megyek érted – egy kacsintással itt hagy, én pedig állok, mint egy fadarab.

Van képe, és csak így kijelenti, hogy ő ’azt akarja…’! Azt hittem nem tud meglepetéseket okozni, ezzel viszont mégis megtette! Nem csak a vacsorával, hanem a kijelentésével is. Igaz, tőle nem lehet másra számítani, mégis… én ezt nem szoktam meg. Bátorságom alig van visszamenni abba a helyiségbe, ahol ő van, ezek után. De nem tehetem meg, hogy bent maradok, ezért hát mély levegőt veszek és besétálok. Dave hátrakapja a fejét, és egy fél mosollyal az arcán megpaskolja a maga melletti helyet, s mivel máshová már nem tudok ülni, letelepedem Dave mellé.