PART ELEVEN

Sziasztok!

Nos, azt mondtam a facebook csoportban, hogy szombaton jön a rész, mivel péntek este már sikerült befejeznem, a közel három oldalas csodát, ami - szerintem - nem szárnyalja túl az előző részt, de azért elfogadható. Na, és az ok, amiért nem tegnap, hanem ma hoztam: tegnap a napom a másik blogom, a Be mine, körül forgott, mivel most sikerült lezárnom a történetet, és így (meg mondom őszintén) a Hero alig jutott eszembe, hiszen' a Be mine volt az első olyan blogom, ami a szívemhez nőtt, éppen ezért akartam adni neki egy (félig-meddig) méltó befejezést. Most pedig eléggé korán van, de összekapartam magam a földről, és egy jó adag kávéval a gyomromban írom most az elő beszédet vagy mit. De nem akarok sokat pofázni, még csak annyit, hogy: Jó olvasást!:)

Ó, és el felejtettem, pedig ez fontos! KÖSZÖNÖM: a 7 kommentet, amit írtatok, nagggggggggggyon szépen köszönöm, meglepődtem, mikor megláttam, hogy mennyien írtatok nekem, köszönöm! A 49 feliratkozó se semmi, főleg a +7600 oldal megjelenítéssel. Köszönöm, hogy olvastok, hogy feliratkoztok, hogy nyomot hagytok magatok után!:)♥

És akkor már jöjjön is a rész!

xoxo*

PART ELEVEN

Mindent kiadok magamból, amibe odabenn a nap folyamán felgyülemlett. Ég az arcom, amiért itt hányok, Birdy és Dave előtt, de… várjunk! Valami bekattan, és rájövök, mit is láttam az előbb! Megtörlöm a számat egy zsebkendővel, majd lassan felállok. Nem hiszem, hogy képes vagyok a szemükbe nézni… Mérges vagyok-e? Nem! Csalódott vagyok. Csalódtam Birdy-ben, csalódtam Dave-ben. Uramisten! Mikor Adam folyton folyvást leribancozta Birdy-t, én próbáltam védeni - habár tudtam, hogy Ad-nek igaza van -, most pedig itt állok, és azon agyalok, hogy igenis! Ő egy ribanc, aki bármilyen útba akadó, jött-ment pasival nyelvcsatába kezd. Birdy-ről a gondolataim Dave-re terelődnek. Idióta vagyok! Hogy lehetek, ekkora hülye? Bíztam abban, hogy ő és én… talán újból kezdhetünk mindent, tiszta lappal, és ha még nem is jövünk össze, nem lesz szerelem, rózsaszín vattacukrokkal, szivárvánnyal meg unikornissal, bíztam abban, hogy legalább a barátság nekünk menne. De nem! Bízni benne? Képtelenség a számomra! Két napja még elhittem, hogy jóvá szeretné tenni, két napja megcsókolt, most pedig a barátnőm dobja közt helyezkedik el, és tapizza elől-hátul, miközben a nyelve az én „legjobb barátnőm” torkában van.

Könnyek mardossák a szemem, legszívesebben minden dühöm kitölteném most rajtuk, még ha nem is rájuk vagyok mérges… a düh szó nem éppen a mostani állapotom takarja, hanem inkább az eddig felgyülemletteket. A sírás talán ki tudja belőlünk mosni a szomorúságot, de a mérget nem. Remegve fújom ki a levegőt, és határozom el: nem fogok szembe nézni velük, egyikkőjükkel sem. Sietve sétálok ki a mosdófülkéből, és mintha ott sem lennének vissza megyek a helyemre, és Justin-ra pillantok.

- Én most megyek, oké? – nézek rá bocsánatkérően, és elmosolyodom.

- Haza vigyelek? – kérdezi gyengéden, és már fel is pattan a helyéről. Nem vagyok biztos benne, hogy nem pesztrálás kell, de végig gondolva mégis jó lenne, ha valaki elfuvarozna.

- Azt megköszönném – bólintok. – Anne! – szólítom meg a pult mögötti lányt, aki a neve hallatán rögtön felém kapja a fejét. – Ha Adam kérdezi, haza mentem, ha viszont más, akkor mond azt…, hogy…

- Hogy hozzám – mondja hirtelen Justin. Csodálkozva nézek fel rá, és már rákérdeznék, de ő csak elmosolyodik.

- Történt valami? – érdeklődik Anne aggódó arckifejezéssel.

- Csak… tedd azt, amit mondtam, rendben? Holnap mindent elmondok!

Justin felkísér a lakásba, miután hazahoz. Egész úton csöndben voltunk, ami most jól esett. Örülök, hogy nem kezdett el kérdezősködni!

- Segítsek még valamiben? – Az ajkaimba harapva rázom meg a fejemet. Egy hang sem jönne ki a torkomon, ezért nem is próbálkozom.

A kocsiban tartogattam a könnyeimet, de már nem vagyok képes visszafogni magam. Szipogni kezdek, mikor eszembe jutnak a képek; Birdy-ről és Dave-ről. Justin látva a könnyeket a szemembe, hozzám sétál, és átölel. Vonakodva bár, de én is átölelem őt, fejemet pedig a mellkasába fúrom - így sírok tovább.

- Ne sírj! – suttogja a fülembe. Meglepetésemre a hangja teljesen megnyugtat, már nem szipogok, a könnyek viszont még mindig csak gyűlnek a szememben. – Akarsz beszélni róla? – suttogva kérdezi.

Megfogom a kezét, és a hálószobámba vezetem. Fogalmam sincs, mit teszek, de ebben a pillanatban nem is érdekel. Csak ki akarom élvezni a percet! Ha ők tehetik, én miért ne? Tudom, hogy kívánom Justint, és bírom is, hát akkor ki tiltaná meg? Szabad vagyok, és ezt ideje lenne kihasználnom!

Lelököm az ágyra, és rögtön a csípőjére ülök. Döbbenten pislog, de nem tiltakozik a közelségem ellen. Rögtön lehajolok, és az ajkaira támadok. Hevesen tépem őket, míg az ő keze elkezd felfelé vándorolni a combomon, majd a fenekemnél megállapodik. Egyre hevesebben csókoljuk egymást, a levegő egyre forróbb közöttünk, ahogy a ruhadarabok rólunk lassan a földre kerülnek.

A nap simogató melegére ébredek, amit a meztelen hátamon érzek meg. Lassan kinyitom a szemem, magam mellett pedig egy édesen mosolygó srácot pillantok meg.

Elmosolyodom, mikor meglátom, de felmerül bennem a kérdés, hogy nem-e érteti félre a tegnapit. Ez csak egy egyszeri alkalom volt, nem akarok többet. Remélhetőleg senki sem fogja megtudni – ha szerencsénk van.

- Justin – morgom álmosan, kissé rekedt hanggal. Óvatosan felülök, a takarót a mellkasomhoz szorítom. – Ugye tudod, hogy ebből nem lesz semmi? – teszem fel a kérdést óvatosan, az előre esett hajtincseimet pedig hátrasimítom. Hunyorogva nézek rá, a szemem még nem szokta meg a világosságot.

- Persze! – von vállat mosolyogva. – Tudom, hogy csak vigasztalódni akartál – közli velem. Felvonom a szemöldököm.

- Akkor, miért mentél bele?

- Mert akartalak, Lena! Akarlak minden egyes percben, és tudom, hogy rohadtul szemét dolognak hangzik ez most, de igen, tényleg kihasználtam a helyzetemet, de ahogy látom te sem bántad meg!

- Tényleg nem bántam meg – rázom meg a fejemet. – Felöltözöm – jelentem ki, és lerántva róla a takarót magam köré tekerem, és mosolyogva pillantok vissza rá, ő csak nevet. A szekrényemhez állva kikapok pár ruhadarabot, és bevonulok a fürdőszobába.

A zuhany után felkapom a ruháimat, és megfésülöm a hajamat. Kisietek a szobámba, hátha még ott találom Justin-t, de ő nincs itt. A ruhái viszont igen. A keresésére indulok, először a nappaliba kukkantok be. Senki. Kezdek pánikolni, és már a konyhába rohannék át, mikor csöngetnek. Kissé vonakodva sétálok az ajtó felé. Nem tudom, hogy előbb kinyissam az ajtót vagy megkeressem Justint. Végül az ajtóhoz húz a szívem. Lassan résnyire nyitom, s kikukucskálok a résen. Dave álmos arcával találom magam szembe; a szemei nem csillognak úgy, mint szoktak, a haja kócos, kissé lapos a tekintete.

- Mit akarsz? – nyitom tágra az ajtót, de nem állok el az útból, hogy be tudjon jönni.

- Bemehetek? – hangja a szokásosnál is rekedtem.

- Nem – felelem dühösen. Ha ránézek a tegnap este jut eszembe. Igaz, hogy nem vagyunk együtt, és talán túlreagálom, de mégis csak megcsókolt, randizni vitt! Akkor elvárom, hogy amíg nem közli velem, hogy nem akar semmit ne turkáljon mások szájában. Lehet, hogy ez túl nagy elvárás tőlem, de ezt el kell fogadnia, ha a közelemben akar lenni!

- Kérlek, Lena! Meg kéne beszélnünk…

- Mégis, mit? Hogy a legjobb barátnőm lábai közt voltál? Hogy a barátnőm egy ribanc, amit egyébként már mindenki tudott csak én nem akartam elhinni? Köszönöm, de ezeket már én is tudom. Ja, és tisztában vagyok azzal, hogy „mennyire megbántad, sajnálod”, meg a többi hülyeség – vonok vállat, s közben idézőjeleket rajzolok a levegőbe, mélyítve a hangomon, kifigurázom őt.

- Valami ilyesmit akartam mondani, csak valamivel még kiegészítve – mosolyodik el. Még álmosan is pimasz, ami talán zavarba ejtene, de nem most. Most éppen az utálat és a gyűlölet között ingázok. Igaz, a két érzés hasonló, mégsem ugyanaz. A gyűlölet valamennyivel súlyosabb szó az érzéseimre, amiket Dave iránt érzek. – Engedj már be! – morogja ingerülten.

Felsóhajtok. – Oké, gyere! – invitálom a nappali felé. Rögtön leveti magát a kanapéra, én pedig véletlenül sem foglalok helyet mellette, a fotelbe ülök. – Szóval?

- Akkor belekezdek – túr bele a hajába kínjában. – Én… csak… egyszerűen… ki kellett élnem valakin a vágyaimat, amit azon a személyen nem tudok, akit igazán akarok, érted?! – mondja mélyeket lélegezve. A tekintetem a cipőmre vezetem le, nem bírok a szemébe nézni. Mocorogni kezd a helyén. – Haragszol? – kérdezi kétségbeesetten. A kisfiús hang hallatára felkapom a fejem, hogy rá tudjak nézni. Mintha egy törékeny, gyenge embert látnék magam előtt, teljes ellentétjén annak, akit általában látok. Fél, de nem tudom, mitől vagy kitől. Nyelek egy nagyot, nem tudom, mit mondjak, dühös vagyok és ezt egy kis monológ nem változtatja meg.

- Igen – felelem őszintén, bólintok egyet, s hátradőlök a kanapén. – A barátnőm száját fedezted fel a nyelveddel, szerinted ez nekem milyen érzés? A barátnőmmel készültél Indiana Jones-t játszani! Nem egy tök idegen csajjal, egy ribanccal, egy kurvával, hanem Birdy-vel! Ez súlyosbítja a helyzeted – nem akarok rátámadni, nem akarom magam felidegesíteni rajta, de mégis sikerül. Túl nagydobra verem a dolgot, hogy csak nyugodtan végigüljem ezt a beszélgetést.

- Nem kívántam őt, és most sem kívánom! Lena tényleg nem fogod fel? – fájdalmasan az ajkába harap.

- Hé, nem tudod, hol a nadrágom? – sétál be a nappaliba Justin egy szál alsónadrágban.

A szívem kihagy egy ütemet a meglepetéstől! Hol Justin-ra, hol Dave-re pillantok. Mi van, ha Dave nekimegy? Ki tudom nézni belőle! Bassza meg!

- Öö… bocs, nem tudtam, hogy te is itt vagy – mondja Dave-nek. A hangjában egy csepp kedvesség sincsen, inkább lealacsonyító, és ezért máris látom, hogy Dave ezt nem fogja hagyni.

- Én pedig nem tudtam, hogy Lena már taplókat is beenged – mondja egy gúnyos mosollyal az arcán.

- Justin, kérlek, menj ki! – a szememmel könyörgök neki. Nem akarom, hogy mint két kakas összekapjanak itt.

- Oké, csak mond el, hogy a nadrágom!

- A szobában – mondom gyorsan, és már mutatok is kifelé.

Lassan elhagyja a helyiséget, így már csak ketten maradunk Dave-vel. Felállok a helyemről és a szoba másik felébe sétálok, hogy minél távolabb legyek tőle és az esetleges kérdéseitől. De ahelyett, hogy neki állt volna faggatni, felpattant, és gyors léptekkel elém sietett.

- Ez most komoly? – emeli fel a hangját, ami tele van méreggel. Próbálja kivívni a szemkontaktust, amit gyengeségem miatt sikerül is neki. Félek tőle! Ilyen pillanataiban, mikor látom rajta, hogy mérges, ideges, dühös, félek tőle. – Mond, hogy nem történt semmi, kérlek, mond!

- Téged, miért zavar, ha lefeküdtem vele? – vonom fel a szemöldökömet, előszedve minden bátorságomat. Ki kell állnom ellene, nem adhatom meg neki azt a fölényt, hogy kimutatom, félek tőle. – Semmi közöd ahhoz, hogy kivel és mit csinálok, mivel te sem vagy ám egy szent!

Kezei ökölbe szorulnak, az állkapcsa megfeszül. Dühösebb, mint volt. Egy pillanatra, míg meglátom a szemében azt a lángot, megingok, de visszanyerem a bátorságom, és állom a tekintetét.

- Ez nem ugyanaz!

- Oh, tényleg nem, mert te a legjobb barátnőmmel készültél lefeküdni! – háborodok fel már visszafordíthatatlanul. Keresi a kifogásokat, miközben ő maga is tudja, hogy nem várhat el tőlem olyat, amit ő nem ad meg.

Ahelyett, hogy mondana nekem bármit is, sietősen a szobám felé veszi az irányt. Pár pillanatra megdermedek, nem értem, mi történik, majd kapcsolok. A lassú felfogásom miatt Dave-t nem tudom megállítani, bent van Justin-nal a szobában, hát berontok én is.

- … ha egy újjal is hozzáérsz, esküszöm, kórházba juttatlak! – fenyegeti keményen Dave Justint. A számat tátva bámulom őket. Tudom, hogy Dave nem a legvisszafogottabb, de a szavai hallatára még én is meglepődöm.

- Tudod, mit? Nem parázok tőled, mert még sosem láttam, hogy te cselekedtél volna… - lép elé kihívó arccal Justin. Dave pár centivel magasabb, mint Justin, ezzel viszont nem is lenne baj, ha Justin fele olyan erős lenne, mint Dave. Nem nehéz kitalálni, melyikkőjük győzne egy ökölharcban!

- Ha nem húzol el most azonnal, közvetve, tanúja lehetsz annak, hogy cselekszem! – morogja Dave ingerülten, mint egy vicsorgó, láncra kötött kutya, akit ingerelnek.

- Majd, ha Lena kéri! – kontrázik Justin. Mindkét fél tekintete rajtam van, tudom, mit várnak tőlem, mégsem tudom, melyikkőjük kérésének tegyek eleget. Hirtelen kell döntenem, ezért meg sem gondolom, mit mondok:

- Justin, menj el! – kérem őt lágyan, mire arcán döbbenet ül ki, de nem ellenkezik. Dave-en tartva a tekintetét elém sétál, majd átölelve ad egy puszit az arcomra. Tudom, hogy csak idegesíteni akarja Dave-t, pont ezért tolom el magamtól, és tátogom el neki, hogy menjen.

- Mi a franc bajod van? – támadok Dave-re rögtön, miután Justin elhagyja a szobát. Csodálkozva néz rám, pislog párat, mielőtt válaszolna.

- Hát nem egyértelmű? Megbaszott! – kiabálja. Tudom, hogy most abban a helyzetben van, hogy valamit legszívesebben összetörne, de nem érdekel, ezt muszáj lesz tisztáznunk!

- Miből gondolod, hogy nem én voltam, aki kezdeményezett? Ó, és te inkább ne mondj semmit! A legjobb barátnőm volt…

- Tedd már túl magad rajta! – csattan fel.  Újra felkapom a vizet, nem bírom ki, hogy ne értessem meg vele, hogy ne várjon tőlem többet, mint amennyit ő ad.

Éppen szólásra nyitnám a számít, mikor az ajtóból egy szörnyen irritáló hangot hallok meg:

- Mi folyik itt?