PART SIXTEEN

Sziasztok!

Mint mondtam a csoportban, ma jön a rész, mert hétvégén nem leszek elérhető, egészen vasárnap estéig (vagy hétfő délelőttig).

Nem tudom elmondani, mennyire köszönöm a kommenteket! Pont egyik reggel olvastam el azt a hármat - suli előtt - és mikor végeztem velük úgy mosolyogtam egész nap, mint egy bolond. Felvirágoztattátok a napomat, de komolyan! Imádlak titeket!<3 Köszönöm, hogy támogattok, hogy adjátok a visszajelzéseket!Köszönöm:)

Megint nem akarok sokat beszélni, jöjjön a rész!:)

Jó olvasást!

xoxo*

PART SIXTEEN

A nap erős sugaraival megtölti a szobát fénnyel. Lassan nyitogatom ki a szemeim; minden homályos előttem, pislogok párat. Az első kérdés, ami eszembe jut: Hol vagyok?

Súlyt érzek a derekamon, így kíváncsian pillantok lefelé. Dave karja. Hirtelen tudatosul bennem, hogy nála vagyok, eszembe jut, hogy mit történt tegnap, mit mondott, hogy aludtunk el. Elmosolyodom a gondolatra, hogy egész éjszaka a testével takart, hogy ilyen közel volt hozzám.

- Miért mosolyogsz? – kérdezi rekedt, álmos hangján Dave. Tartása a derekamnál szorosabbá válik, ahogy még közelebb fészkeli magát hozzám. Nagy nehezen szembe fordulok vele, hogy látni tudjam reggeli, kócos, nyúzott arcát. Meglepetésemre őt nem nyúzta meg az éjszaka, ahogyan más pasit szokott. Az arca ugyanúgy angyalinak, természetfelettien gyönyörűnek tűnik, mint nappal.

- Mert jólesik – adok feleletet az előbbi kérdésére, mire ő is elmosolyodik. Zöld szemei vidáman csillog, a szemei nem karikásak, alatta pedig nem lilák. Tökéletes. Villámcsapásként jövök rá a tényre, reggelente szörnyen nézek ki. A hajam kócos, az arcom smink nélküli. Csodálkozom, hogy még nem fogta menekülőre!

Alsó ajkamat beharapva sietek a táskámhoz, amit felkapok, majd besietek a fürdőszobába. Áldom magam, amiért mindig magamnál hordom a szempillaspirálom és a szemceruzám. Gyorsan – a kezemmel – megfésülöm a hajam, megigazítom, majd a szemeimnek halvány keretet adok a szemceruzával, a szempillaspirálommal pedig hosszabbá varázsolom a pilláimat. Nem egy csodálatra méltó arcot varázsolok, de jobb a semminél. Megnyugodva sétálok vissza a szobába, dobom le a táskám az eredeti helyére, és törökülésben ráülök az ágyra. Dave összevont szemöldökkel mérlegel engem.

- Mit csináltál? – érdeklődik továbbra is engem fixírozva. Felkönyököl, s egyik kezével kisöpri haját a szemeiből.

- Csak úgy, ahogy elviselhetővé tettem az arcom – vonok vállat.

- Ezt hogy érted? – ül fel mellém ő is, kezeivel elkapja az enyéimet, és összekulcsolja őket. Halványan elmosolyodom az érintésére, és az ő mosolyára.

- Tudod, reggelről nem vagyok valami szép látvány – sóhajtok fel kissé szégyenlősen. Vonakodva vitatom meg vele, hogy nem tartom magam egy szépségkirálynőnek, reggel pedig főleg nem, miközben ő a megtestesült tökéletesség.

- Gyönyörű vagy. Reggel, délben és este is. Mindig – búgja már az ajkaimba. Nem tiltakozom a csók ellen, amit kezdeményez.

Rögtön elmerülünk egymásban. Hirtelen elkap egy érzés… a vágy…, hogy olyan közel legyek hozzá, amennyire csak lehet. Ahhoz a férfihoz, aki képes megrémiszteni és egyben megvédeni mindentől. Kezeim rögtön elindulnak a haja felé, amibe belemarkolok, mire belőle egy mély, rekedt, férfias, vágytól túlfűtött nyögés szakad ki. Gyengéden simítja kezeim a hátamra, mintha attól félne, hogy egyetlen rossz mozdulatától összetörök. Remegve veszek egy mély lélegzetet, mielőtt újra az ajkaira tapadok. Köröket rajzol a vállamra, aminek hatására a mellkasomban keletkező tűzgolyó felrobban. Tudja, hogy imádom, mikor valaki a hátamat simogatja, ez pedig megérint. Emlékszik arra, mikor először adtam tudatára ezt a reakciómmal. Egy szóval sem mondtam neki, ő mégis megérezte, hogy szeretem ezt, és idáig meg is jegyezte. Sosem egy férfi sem törődött még így velem, azzal, hogy mi a jó nekem, és mi nem, erre itt van ő. Ő, aki meglepetésemre előhozza belőlem a lányt, akit eddig rejtegettem. Mellette nem félek kinyitni a számat, nem félek elmondani a véleményem, nem félek semmitől! Mellette hasonló az érzésem, mint Adam mellett. Ezer éve ismerem őt, Dave-t pedig csak másfél hónapja, mégis úgy tudok mellette lenni, hogy magamat adom… az igazi magamat, nem pedig azt, aki alig szólal meg, csak ha kérdezik. Adamet persze csakis a testvéremként szeretem, és ez a különbség közte és Dave között, bár a Dave iránti érzelmeim még magamban sem tisztázódtak, tudom, hogy ez nem egy egyszerű nyári kaland, de végül is lehet, hogy csak nyár végéig fog kitartani, nem tudhatom. Lehet, hogy előbb, lehet, hogy később vagy lehet, hogy mellette fogok megöregedni… Na, nem, ezt azért még én sem hinném el! Dave tipikusan az a srác, aki magába bolondítja a lányokat, a nőket, s egy (vagy két) éjszaka után kiteszi a szűrűket. De velem még le sem feküdt, és ahogy tegnap mondta, még nem is tervezi. Szóval ebből azt szűröm le, hogy nem vagyok egy egyéjszakás kaland a számára, ami már magában sokat jelent.

- Reggeli – szakad el tőlem hirtelen, mintha ez a szó most jutott volna eszébe.

- Mi? – vágok egy olyasfajta most-mi-van fejet, mire szemeit az enyémmel egy vonalba emeli.

- Elfelejtettem, hogy reggelit kéne készítenem – magyarázkodik, és gyorsan lerúgja magáról a takarót, majd kisiet a szobából. Kissé megszeppen nézek utána a gyorsasága, és hevessége miatt. Most komolyan! Mi van?

Mivel a reggeli szót említette, ezért a konyhába tipegek be sietősen, ahol meg is látom őt, amint egy szál fekete, Calvin Klein alsónadrágban, félmeztelenül, serpenyővel a kezében készíti el a rántottát.

- Mit csinálsz? – szakad ki belőlem a kérdés, amikor már eltelik pár perc, és ő még csak észre sem vesz, annyira figyel, hogy el ne rontsa a reggelit. Nagy mosollyal az arcomon nyugtázom, hogy figyel rám, észrevesz az ajtóban.

- Reggelit – feleli egyszerűen, mintha kissé talán zavarban lenne. – Csak rántottát tudok… izé… szóval remélem nem baj – vakarja meg a tarkóját egy édes mosollyal az arcán.

- Még egy fiú sem csinált nekem reggelit… kivéve a bátyámékat, de az nem ugyanaz – mosolyom szélesebb lesz, ahogyan egy kissé csökken a zavara, amiatt, hogy megtudta: ő az első reggelit készítő férfi, akinél előző éjszaka aludtam.

- Én pedig még nem csináltam nőnek reggelit. Csak anyának, és a nővéremnek, de ugye az nem számít – kacsint rám. – Nem szoktam hozzá ehhez – rázza meg a fejét, s leveszi a serpenyőt a tűzhelyről, s kiszedi két tányérba a rántottát.

- Mihez? – érdeklődöm kíváncsian. Mi az, amit ő még nem tapasztalt ezelőtt?

- Hogy tudod… reggeli meg, hogy az éjszaka semmi sem történt, hogy melletted ébredek, miközben csak aludtunk az éjszaka. De tetszik, és örülök, hogy az első ilyen tapasztalatom szerzésében te is részt vettél – egy tipikus szívtipró mosollyal az arcán nyom egy puszit az arcomra, miközben elhalad előttem, hogy a két tányért le tudja tenni az asztalra.

- Hova-hova? – kapja el a derekamat, miután befejeztük a reggelit, én pedig kilépek a hálószobához vezető folyosócskára. Arcát a nyakamba fúrja.

- Felöltözni – nevet fel zavaromban, amit a közelsége okoz, s az, hogy forró leheletét a nyakamon érzem.

- Miért? Nekem megfelelsz így is – pimasz mosolyra húzza az ajkait, miközben kezeivel végigsimít a hasamon, és megállapodik a csípőmnél.

- Abban biztos vagyok, de valamikor haza is kéne mennem, így pedig ki nem mehetek – egyetértően megrázza a fejét -, Adam már tuti aggódik – mondom egy sóhaj kíséretében, és lehámozom magamról a kezeit, majd megfordulok, és egy vigyorral a képemen behátrálok a szobába, majd becsukom az ajtót.

- Lena! – kopog be Dave. A hangja incselkedő, csibész, és ez megmosolyogtat. – Bemehetek?

- Nem! – vágom rá határozottan, szinte már fenyegetően.

- De miért? Nem tudsz újat mutatni, ezt te is tudod – nem adja fel.

- Dave, kérlek… - kezdek bele hisztérikusan, és gyorsan öltözni kezdek, de a nadrággal meggyűlik a gondom. Mikor már rajtam van a nadrág, a pólóm pedig a földön az ajtó kinyílik.

Vér szökik az arcomba, ahogy meglátom Dave fürkésző tekintetét a felsőtestemen.