PART FOURTEEN

Sziasztok!

Végre megérkeztem ezzel a résszel is! Nagy fejtörést okozott, hogy az előző játékban az általatok megadott mondatokat, hogyan építsem bele a történetbe, de szerintem végül egy elég jó megoldást választottam. Igazából... fogalmam sincs, mit mondjak most. A kommentekre az előző részhez nem sokára válaszolni fogok!:)

Na és akkor a rész! Jó olvasást!

xoxo*  

PART FOURTEEN

Egy újabb randiba egyeztem bele Dave-vel, miután egy második esélyt kért tőlem. Nem tagadom, hogy csak azért egyeztem bele, mert megakarom tudni, mi nincs rendben vele kapcsolatban. Viszont tervem az nincs. Nem tudom, hogy kezdjek neki a kérdezgetésnek, a „kutatásnak”. Dave nem hülye, ha szimplán letámadom a kérdéseimmel rá fog jönni, hogy valamit sejtek vagy, hogy érzem, hogy valami nem oké nála, ezt pedig nem hagyhatom. Anélkül akarok mindent megtudni, hogy rájönne a célomra.

Miután felöltözöm, felkenem a sminkem elkezdek a stratégiámon agyalni, de valahogy nincs ötletem.  Kétségbeesettségemben a konyhába rohanok, s egy pohár víz után újra kezdem a gondolkodást. Egészen addig megvan a terv, hogy burkoltan, alig észrevehetően teszem fel neki a kérdéseket. Ennyi! Ennyit tudok, ez pedig nem elég ahhoz, hogy hatásosan kitudjak húzni belőle infókat.

Ijedten ugrok egyet, mikor meghallom, hogy Dave kopog. Erőteljesen beleharapok az alsóajkamba, és sietek, hogy kinyissam előtte az ajtót. Az ajtófélfának támaszkodva áll előttem. Próbál lazának tűnni, a teste viszont kissé merev, feszült. Egy áll mosoly kíséretében felkapom az előszobában lévő táskámat, és már ki is lépek a küszöbön, becsukva magam mögött az ajtót. Rögtön kézen ragad, a legfurcsább pedig az, hogy én ez ellen nem teszek semmit. A csillogó, fekete autójához vezet, amibe már többször is volt alkalmam csodálkozni. Az autó teljesen tükrözi őt, lerí róla, hogy az övé. Kinyitja előttem az ajtót, s miután beszállok becsukja az ajtaját, és a kocsit megkerülve beül a kormány mögé.

Egész úton van alkalmam gondolkodni, hogyan is kérdezősködjek tőle. Nem is figyelem, merre megyünk, pedig a másfél óra alatt már Manhattan-t is elhagytuk… szerintem. Dave lassan leparkol egy dombon. Értetlenkedve pillantok rá, ő viszont a fejével magunk elé int. Érdeklődve fordítom előre a fejem. Az ajkaim elnyílnak egymástól, a szemem kikerekedik. New York gyönyörű fényei tisztán kivehetők, a felhőkarcolók ablakai megcsillannak a holdfényben. A csillagok mintha tükröznék a városi fényeket, lámpásokat. Gyönyörű. A látvány magával ragad, alig tudom elszakítani a pillantásom tőle.

- Hány lányt hoztál már fel ide? – kérdezem meg rögtön, miután jóllakok a látvánnyal.

Felnevet. – Egyet sem – rázza meg a fejét mosolyogva, mire én csodálkozva vonom fel a szemöldökömet. –Te vagy az első – az ajkait megnedvesítve emeli rám a tekintetét, és kikapcsolva a biztonsági övét fordul teljes felsőtestével felém. – Sajnálom a Birdy-s ügyet. Nem akartalak megbántani, őt pedig nem is kívántam csak… kellett már valaki.

- Furcsa, hogy eddig mindkét randinkon elhangzik tőled egy bocsánatkérés – mosolyodom rá, hogy megnyugtassam; nem haragszom.

- Reméljük, többször nem kell bocsánatot kérnem!

Beszélgetünk. Rólam. Csakis rólam ő nem kerül szóba, csakis én. Az életem, a családom, az általános, a gimi, a barátaim, a megismerkedésünk Adam-mel, de esélyem sincs arra, hogy én kérdezzek róla. Egy randin nem csak az egyik fél megismerése a lényeg! Most pedig főleg nem! Ő már ismer, mindent tud rólam, de én róla semmit. Tényleg semmit! A nevét… az Andreas ügyet, a közös múltunkat, és azt, hogy egy kanos, idióta, azt tudom. Nekem viszont ennél több kell…

- Oké, akkor most mesélj magadról! – mondom hirtelen. Az arcáról lefagy a mosoly, az izmai megfeszülnek, ahogy az állkapcsa is. Nem értem, miért reagál így a kérésemre! Ennyire durva a múltja? – Na! Semmit sem tudok rólad! – bátorítom mosolyogva, hátha így belekezd az élettörténetében.

- Öm… oké – sóhajt fel, és vonakodva elkezdi. – Az általánosban minden oké volt, ahogy a gimiben is. Letettem az érettségit, és most vagy egy club-om… ennyi – von vállat egy pár szavas élet-jellemzés után. Felvonom a szemöldököm, miközben a mellkasom előtt összefonom a karjaimat. Komolyan? Elégedjek meg ennyivel, miközben én a teljes életemről beszámoltam neki? Ez csak valami vicc, az tuti!

- Bővebben?

- Mit akarsz még tudni? – csattan fel hirtelen dühében. Kezeivel megszorítja a kormányt, mintha ezzel vezetné le a dühét.

- Csak annyit, amennyit én is elmondtam neked – adok választ hevesen a kérdésére.

- Nem volt valami érdekes életem, nehogy azt hidd! – kontrázik. Látom, hogy a szemében felcsillan valami, de nem tudom, mi. Talán méreg? Nem. Düh? Talán. Idegesség? Szintén nem.

- Akkor meg nyugodtan elmesélheted… Ha nem volt érdekes életed, akkor titkaid sincsenek, ugyebár! Szóval nincs mitől félned – forgatom ki a szavait egy gúnyos mosollyal az arcomon.

- Érd be annyival, hogy nem volt egyszerű életem – veti ide egyszerűen, flegmán. Készül beindítani a motort, de megragadom a kezét, hogy megállítsam.

- Nem érem be ennyivel! – rázom meg a fejem. – Ki is vagy valójában, Dave? – kérdezem gyengédebben.

- Tényleg tudni akarod? – lazul el kissé. Elengedi a kormányt, és hátradől az ülésen. Fejét felém fordítja, bólintok. - A suliban… jó kissrác voltam. Az általánosban. Jó tanuló, a magaviseletemmel sem volt gond, épp ezért csesztettek páran, az akkor nem érdekelt, csak sajnálni tudtam őket, amiért annyira nyomorultak, hogy velem foglalkoztak, és nem magukkal. Aztán az egyik srác ler*bancozta az anyukámat, mert korán szült és…, akkor keveredtem bele egy durva verekedésbe. Dühös voltam, és… elvertem. Akkor lettem tudatában az erőmmel. Miután hazamentem apám szépen kioktatott. Ordított, de engem nem érdekelt. Onnantól semmi sem volt ugyanolyan. Olyan lettem, mint azok, akik beszólogattak nekem. A gimiben még rosszabb volt. Sorra vertem el azokat, akik egy rossz szót is szóltak hozzám, ez pedig a csajoknak bejött, szóval kihasználtam. A gimiben ismerkedtem meg Ed-del. Ő is balhés volt, ezért rögtön összeálltunk. Féltek tőlem… tőlünk, de ez sem izgatott, élveztem. Aztán miután nagy nehezen leérettségiztem ott voltál te.

- Ed is...? – nyelek megy nagyot.

- Nem, ő nem volt ott, nem is tud róla – rázza meg a fejét, majd folytatja. – Azután tudatosult bennem, mennyire nem jó az, amit csinálok.

- De még mindig püfölő gép vagy! – bukik ki a számon, mire meglepetésemre felnevet.

- De már nem vagyok olyan durva, mint régen! – mosolyodik el, majd újra rám néz. – Ezt pedig neked köszönhetem. Amit veled tettem, az… az ráébresztett arra, milyen is vagyok, mennyire rossz. Szóval köszönöm, hogy akkor ott voltál… vagyis…

- Értem – állítom le, mielőtt magyarázkodni kezd. Furcsa lehet, de nem félek tőle, nem ítélem el a hallottak után sem. Örülök, hogy elmondta, és nem titkolta tovább. – És a szüleid? – kérdezek rá hirtelen, mikor rájövök, hogy őket kihagyta a gimis évei elmondásából.

- Apám és anyám elváltak, azt anyám újra hozzáment egy pasihoz, aki aztán rákban meghalt, így anyám és a nővérem, Gemma, elviseltek. Nem volt, ki rám merjen szólni meg ilyesmi. Most a nővérem újságíró, anyámnak pedig van egy üzlete valahol Chicago-ban.

- Én azért örülök, hogy ilyen vagy – vigyorgok, miután feldolgozom a hallottakat. – Mármint… nem tudnálak elképzelni rendes pasiként, aki udvarias, na várj, tudom ezt érthetőbben is mondani! Szóval nem tudlak elképzelni úgy, aki miután vége az egyik órának a szekrényekhez simulva kúszik végig a folyosón, hogy ne verjék el. És így izgalmasabb vagy! – El sem hiszem, hogy az utolsó mondatot én mondtam! Ez annyira nem én vagyok, hogy mondhattam én ilyet?! – Szerintem így vagy jó, ahogy vagy – mosolygok rá, s mielőtt meggondolhatnál magam kimondom ezt az egy mondatot, ami kikívánkozik.

- Ezt komolyan gondolod, Lena? – harap az alsó ajkába. A szemében izgatottság csillan meg, amint bólintok egyet.

A légzésem tempója az ő közelségével arányosan növekszik. Közeledése közben tartjuk a szemkontaktust, az ő gyönyörű zöld íriszei az én kék tekintetembe olvadnak. S végül a távolság megszűnik létezni közöttünk, testünk szinte egybe olvad. Ajkai piócaként tapadnak ajkaimra, és falják őket, mint egy 5 éves kisgyermek a süteményt, melyet nemrég szerzett meg a dobozából, s mintha teste forró kandalló volna, árasztja magából a hőt, melyet érzelmei táplálnak fával... A csók rövid, de annál szenvedélyesebb. Két kezembe fogva az arcát húzódom el tőle. Az ő kezei a derekamon pihennek.

- Ha egy amerikai filmben lennénk most kéne azt mondanom, hogy „Szeretlek, Lena!” – mosolyodik el, ami engem is mosolygásra késztet. A szeretlek szó viszont nagy dilemmát okoz nekem. Talán kimondta már ezt egy lánynak? Talán kimondta már úgy egy lánynak, hogy közben úgy is érezte? Na, erre már nem vagyok hajlandó rákérdezni, ez már sok lenne! – Induljunk? – kérdezi meg.

- Ne! Még egy kicsit maradjunk – kérem a városra pillantva. Kezével elkapja az enyémet, s összekulcsolja az ujjainkat, ami mosolygásra késztet.

Szemem a kivilágított, gyönyörű New York-on ragad, iszom a látványt. Mintha egy teljesen más világ lenne. Sokkal szebb, mint belülről. Mintha egy fátyollal lenne lefedve, hogy a külső azt mutassa, ez egy tökéletes város, ahol baj nem történhet velem, de ez nem igaz. Baj akkor nem történhet velem, ha ő itt van mellettem. Ez a férfi, ez a zöld szemű szörnyeteg, aki képes kirántani a sötétségből egyetlen érintésével is.