PART FIFTEEN

Sziasztok!

Annnnnnnnnnnnnnnnnnnnyira köszönöm a visszajelzéseket, amik tőletek származnak! Imádlak titeket, de tényleg! A feliratkozót, az oldalmegjelenítések, a kommentek, a pipák! Nem tudom elmondani, mennyire hálás vagyok nektek, köszönöm! Igazából nem is akarom húzni az időt, itt jön a +2.500 szavas, négy oldalas szépség, hosszúságban az egyik leghosszabb, és szerintem tetszeni fog a vége;)

Jó olvasást! 

xoxo*

PART FIFTEEN

A kép csak illusztráció

New Yorkhoz nem híven a júniusi hőmérséklet most kevesebb a 30°C-nál. Az eső reggel mér szemerkélt is, ami nekem is borús hangulatot varázsolt, s most sem vagyok a legjobb állapotomba a reggeli ébresztésemnek köszönhetően, ami Adam jóvoltából egy vödör víz volt, s azt hiszem, nem kell újra említenem az esőt, ami még jobban elvette a kedvemet.

Adam-mel a Jenny’s kávézóban üldögélünk. Régies. Nem szeretem az ilyen helyeket. A plafon fehér, a falak bordóak, az asztalok szögletesek, fémből vannak. Alul, a lábuk már-már kezd rozsdásodni, az üléshuzatok könnyen leránthatóak, ezért nem fészkelődöm a helyemen. Az asztalon egy vörös-fehér terítő díszeleg, s mindig, mikor valaki benyit, a szél belekap a szélébe. Az asztalon szalvétatartó, s egy fekete bőrrel körülölelt étlap. Magamtól sosem léptem volna ide be, viszont Adam elmondása szerint a kávéjuk isteni, ezért nagy nehezen beadtam a derekam.

Az egyenruhába öltöztetett pincérnő megköszörüli a torkát felettünk, mire rögtön felkapom rá a tekintetemet. Szőke, barna bőrű, a szemceruzája mintha reggel sminkelés közben elcsúszott volna. Műszempillái csálén állnak, vörös ajkai viszont kifogástalanok. A helyhez tökéletesen passzol a lány, s a pultnál ülő borzos hajú pasas is. Még mindig viszolygom a helytől, viszont mikor a szőkeség elém helyezi a kért forró kávémat.

- Köszi – motyogom el, mikor indulni készül. Halványan rám mosolyodik, gondolom nem szokta meg, hogy megköszönik a rendelés kihozását. – Na, miről akartál velem beszélni? – Belekortyolok a kávémba, s rögtön le is nyelem, mielőtt többet árthatna a nyelvemnek. Tényleg tűzforró!

- Miből gondolod, hogy beszélni akartam veled? – vonja fel a szemöldökét, és bár tény, hogy jó színész, nem tud átverni.

- Jaj, ne csináld már! Tudom, hogy valamit meg akarsz velem tárgyalni különben, miért is hívtál volna meg?

- Nem csak ezért hívtalak meg – rázza meg a fejét. Bingó! Ezzel a mondattal bevallja nekem, hogy igenis beszélni akar velem. – Rég nem beszéltünk már bizalmasan. Persze, mikor otthon vagyunk, órákat beszélgetünk, de már nem árulsz el nekem mindent… úgy érzem – teszi hozzá az utolsó két szót egy pár pillanatos szünet után.

- Tudom, és sajnálom, csak mostanában minden furcsa, zavaros. Nem tudom, mi van velem, mert úgy érzem megváltoztam, de lehet, hogy mégsem csak… nem tisztázódott még bennem semmi az új környezettel kapcsolatban, – Dave-vel kapcsolatban – teszem hozzá magamban.

- Nem tetszik New York? – faggat összevont szemöldökkel. Lassan a szájához emeli a kávéját, és beleiszik. Mivel ő is ugyanazt a rendelést adta le, mint én, ezért arra következtetek, hogy már nem olyan forró az a kávé, ezért hát én is beleiszom.

- Nem erről van szó. Csak új társaság, új légkör. Munkám sincs még, pedig kéne keresni egyet, mert nem szeretnék örökre a nyakadon lógni! – sóhajtok fel kissé komoran. – De miről is akarsz velem beszélni?

- Dave-ről – vágja rá kertelés nélkül. Az ajkaim elnyílnak egymástól, s mondanék valamit, de nem tudok mit. Kurtán megfogalmazta, miről akar tudni, és ezzel nincs is semmi baj, de a kíváncsiságának tárgya, miért éppen Dave? Hogy mondhatnék neki bármi konkrétat is, mikor még én sem tudom, hogyan állunk?

Az elmúlt két hétben, a New York-felett randink óta, a kapcsolatunk… más lett. Beszélgetünk, nem olyan erőszakos, mint volt, de még mindig vannak problémák az erejével, és a saját maga féken tartásával. Ebben a kéthétben volt pár elkalandozott kéz, amik persze az övéi voltak, pár kócos haj, autóban lévő csókcsaták. Annak ellenére, hogy nem akartam, hogy a kapcsolatnak nem nevezhető valamink három részre osztódjon, megtörtént. Egyik este még elbeszélgetünk, hülyéskedünk, és jól érezzük magunkat. Másik este pedig már hevesen faljuk egymást, kezei bejárják a testemet, én pedig nem teszek ellene semmit, mert jól érzem magam. Viszont ott a harmadik este, mikor mindkettő van, és az tökéletes.

- Mi van köztetek? – kérdése kizökkent a gondolatmenetemből, rögtön visszatérek a valóságba. A kérdés, amin már két hete én is rágódom, de választ nem tudok rá.

- Kapcsolatnak nem nevezhető valami – felelem egyszerűen, gondolkodás nélkül. A gondolataimban mindig így nevezem a Dave és köztem lévő izét, és mivel más szó nincs a kapcsolatnak nem nevezhető valaminknek, ezért mással nem is tudok szolgálni Adamnek.

- Ezt aztán jól megmondtad – morogja. A téma – látszólag – nagyon nem kényelmes neki, ahogyan nekem sem, ezért egyszerű lenne, ha nem bolygatnánk a témát, de tudom, hogy ezt nekünk most meg kell beszélnünk. Ha mással már nem tudom, akkor legalább vele, hisz’ mégiscsak ő a legjobb barátom, az ember, akiben teljesen meg tudok bízni.

- Én sem tudom, érted? Egyszerűen… kavarognak bennem az érzések. Mintha két felem lenne: az egyik, aki rohadtul élvezi a dolgot, s a másik, aki pedig fél tőle – a szavak ömlenek belőlem, mielőtt meg tudnám gondolni, mit mondok el. Tudom, hogy mit gondoltam; meg tudok benne bízni, a legjobb barátom, de azért a félelmem Dave-től mégsem publikus infó számára sem.

- Félsz tőle? – kérdezi egekbe ugrott szemöldökkel, mire én egy aprót bólintok. Ha már elmondtam nem fogom tagadni, sem pedig más irányba terelni az értelmezését a magyarázatommal. – Nem kéne – rázza meg a fejét, és a kávéját eltolja maga elől, majd az asztalon nyugvó kezemre ráhelyezi az övét. Az eddig lehajtott fejem most ráemelem. Őszinte. Tényleg úgy gondolja, nem lenne okom félni tőle. – Nem bántana nőt. Szándékosan sosem. Nem az ő stílusa. Tudom, hogy balhés, hogy elver egy pasit, de nőt nem. – Persze, ő nem tudja, amit én tudok! Nem tudja, hogy Dave, mit tett velem három évvel ezelőtt, hogy bántott, hogy a tette súlya nagyobb, mint egy nő megütése. Oké, talán mégsem! De mégis… kicsit. – Kedvel téged. Tetszel neki. Jól érzi magát veled. Mondta, és én hiszek neki, higgy te is! Viszont vigyázz! – meglep az utolsó mondatával. Hitegeti velem, hogy Dave kedvel, tetszem neki, hogy élvezi a társaságom, erre azt mondja, vigyázzak. – Könnyen összetörheti a szíved. Ő mindig is az a pasi volt, akibe a lányok belezúgtak, majd Dave eldobta őket, érzések nélkül. Nem akarom, hogy te is így járj!

Dave clubb-ja elég híres. Vagy kétszáz tinédzser, huszonéves ember őrjöng a basszus dübörgő hangjára. A fények össze-vissza cikáznak, s megvilágítják az izzadtságtól csillogó, táncoló emberek testét. A bárszéken ülök, előttem a csapos, aki ezerrel mosolyog rám, hozza felém az italokat, ingyen. Ezen a részleten nagyon meglepődtem, mikor megtudtam, először azt hittem azért, mert ismerem Dave-t, viszont a srác utána kiegészítette magát azzal, hogy ő állja, meghív.

- Bocs, csak az egyik srác. Új – vetődik le mellém Dave egy halvány mosollyal az arcán. – Hányadik körnél tartasz? – bök a poharam felé.

- Ó, ez csak a harmadik. A pultos srác kétszáz kilométer per órával próbál leitatni, én pedig nem bírom győzködni, hogy ez bizony az ő rovására fog menni, szóval tartsa kordában a kezét, ne töltsön vele többet – sóhajtok fel, a hosszú beszámolóm pedig, egy pitiáner témáról, megnevetteti őt.

- Hogy-hogy az ő rovására fog menni? – vonja össze a szemöldökét hirtelen.

- Meghívott – felem, s lehúzom az utolsó pár korty alkoholt, ami a pohárban van.

- Ki fogja fizetni az egyszer biztos – motyogja bosszúsan, s máris tudom: nem a pénzért mérges, hanem, mert engem hívott meg. Elmosolyodom a féltékeny arckifejezés, mikor a srác elhalad előttünk, és rám mosolyog. Dave felpattan, s mögém sétál. Kezei lassan kúsznak a hasamra, ahol összekulcsolja a kezeit. Meleg leheletét vészesen közelről érzem meg a nyakamon. Kezem-lábam remeg a közelségétől, az érintésétől… tőle. Száját a nyakamhoz nyomja, s egy apró puszit nyom rá, majd a fülemhez vezeti ajkait.

- Táncolj velem! – Tudom, hogy a pultos srácnak van címezve a kis akciója. Ha nem lenne a pasas csak simán kijelentené.

Meg sem várva a válaszomat kézen ragad, majd egy győzedelmes mosolyt küldve a pult mögött álló srácnak a tömeg közé húz. Mikor már az emberek által alkotott pajzs közepére érünk, hirtelen megfordul, kezeit pedig a derekamra vezeti.

A zene ritmusára mozgunk, szinte egyszerre. Testünk teljesen egymáséhoz simul. Mellkasom az övéhez tapad, így pedig érzem a szíve sebes ritmusát, aminek tempója egyezik az enyémmel. A táncunk lassan már csak csókolózássá növi ki magát. Kezeivel átöleli a derekamat, így próbálja azt a minimális távolságot is csökkenteni köztünk. Lihegve válunk el egymástól, pár pillanatig csak elveszünk egymás íriszeiben. Kezemet összekulcsolja az övével, majd a club hátsó részébe vezet, ahol a hátsóbejárat van, ami egy sikátorba vezet. Két srác, és egy lány éppen cigit szívnak a falnak támaszkodva, Dave odavezet.

- Jack, zárj majd be! – adja az utasítást Dave rögtön, a lényegre térve, s zsebéből kiveszi a kulcsokat, majd a férfi kezébe nyomja őket. Már húzna is kifelé a zsákutcából, de a lány megszólal.

- Ő Lena? – kérdezi, és hozzánk sétál. Gyönyörű, világosbarna haja szinte már a csípőjéig ér. A szeme olyan kék, hogy már-már világít a sötétben, bőre tökéletes fehér, arcán kedves mosoly ül. Kezét nyújtja. – Isabelle – mutatkozik be illedelmesen, én pedig erre, szintén mosolyogva, kezet rázok vele.

- Jack – jön oda hozzánk a két férfi. Jack egy magas, kigyúrt, agyon tetovált fazon, fekete hajjal, egy szemüveggel, amitől az ember azt hinné ártatlan kinézetű, de koránt sem. Mintha egy filmből lépett volna elő, tekintete égeti az arcom.

- Sebastian – mutatkozik be a másik is. Nyurga srác, aranyos. Alacsony, vékony, de azért erősnek tűnik. Szőke, napbarnított, hipster srác. A stílusa kissé Dave-ére emlékeztet. Elmosolyodik, én pedig viszonzom a gesztust.

- Lena – mondom mindkét férfinak, bár sejtem, hogy mivel a lány tudta a nevem, ők is tudják.

- Hallottunk rólad – vigyorodik el Jack, de ha belegondolok, inkább vicsorgásnak látszik. Egy mélyet szív a cigijébe, majd jólesően kifújja a nikotinnal megtelt füstöt.  – Dave-nek jár a pofája – kacsint rám jelentőségteljesen. Dave mesélt rólam? A gondolatra pirulva pillantok fel Dave-re. Még jó, hogy a sötét elrejti a vörössé vált arcomat.

- Kuss – szól rá Dave egy pimasz vigyorral az arcán. – Ne felejts el bezárni! – szól rá, s már ki is siet a sikátorból velem együtt.

- Esik – állapítom meg hirtelen. Furcsa, eddig észre sem vettem a szemerkélő esőt. A felhők eltakarják a minimális fényt adó holdat, a csillagok sem látszanak.

- Akkor hozzám megyünk – mondja egyszerűen, s kinyitja előttem az ajtót. A kocsi mögött kerüli meg a járművet, és beszáll a kormány mögé.

- De kocsival vagy…

- Akkor mondom máshogy! Aludj nálam – fordítja felém a fejét. Kezével átnyúl a fejem felett, és bekapcsolja a biztonsági övemet, utána pedig a sajátját is. Ajkaimba harapva gondolkodom el.

Nem szeretek neki ellentmondani, ő sem szereti, mikor ellentmondok neki, ezért nem szoktam. Viszont most szívem szerint kiugranék az autóból. Aludni. Nem hiszem el, hogy neki, Dave Campbell-nek ez a terve estére velem. Most mit csináljak? Ha nemet mondok ideges lesz, azt pedig egyikőnk sem akarja! De én meg nem akarok vele lefeküdni! Nem, nem most. Justinnal más volt a helyzet, vele nem volt még egy kapcsolatnak nem nevezhető valamim sem. Dave-vel viszont ez megvan, és nem akarom megbánni, hogy lefekszem vele az első adandó alkalommal.

Egész úton feszült vagyok, nem tudom, hogyan viselkedjek, még megmozdulni sem szeretnék. Az alsó ajkam harapdálom, az üléshuzatot piszkálom. Párszor Dave-re pillantok, olyankor pedig néha el tudom kapni pimasz vigyorát, aminek hatására még feszültebb leszek.

Dave lassan leparkol az egyik társasház előtt. Többször voltam már nála, ötször-hatszor már biztosan, de nem éjszakára! Csak max két órát, és akkor is csak a nappalijában, a konyhában, és a szobájában, na meg persze a fürdőszobában. A többi szobába tilos volt belépnem, a szabály pedig valószínűleg máig nem is változott. Én még csak az övem kapcsolom ki, mikor ő már az ajtót nyitja ki nekem.

A cipőm leveszem az előszobájában, ahogyan a pulóveremet is, ami viszont már csak a nappaliban teszek le, a kanapéra. Dave már az első alkalommal mondta, hogy érezzem csak magam otthon, ezért én nem is vitatkozom vele, mivel utálok feszengve lenni más lakásán, azon agyalva, hozzá nyúlhatok-e ehhez meg ahhoz, s vajon leülhetek-e ide vagy oda. Most viszont feszengek. Nem vagyok képes ellazulni, félek… Nem tőle, hanem attól, mi lesz éjszaka.

- Mi a baj? – jelenik meg hirtelen mögöttem Dave, kezeivel végig simít mindkét karomon. Szembe fordulok vele.

- Nincs itt a pizsamám – rögtönözök hirtelenjében, és ezt ő is tudja, de nem szól, csak kuncogva besétál a szobájába. Mit csinál? Egy fehér pólóval jön vissza hozzám, és adja azt a kezembe.

- Megoldva!

- Ehhez alsó rész nem jár? – bukik ki belőlem a kérdés, ami újra mosolygásra készteti őt. Válasz helyett csak megrázza a fejét, s besétál a konyhába.

Szidom magam, amiért nem tudok végre ellazulni. Lesz, ahogy lesz! Tudom, hogy nem erőltetné a szexet tudván, mennyi kárt okozott ő bennem akkor. Bízom benne, bízom benne!

- Lezuhanyozom! – mondom kissé hangosan, hogy ő is hallja.

- Kíséret? – dugja be a fejét kaján vigyorral az arcán, s bár tudja, hogy erre ’nem’ lesz a válaszom, próbálkozik.

- Nem kell! – nevetek fel, és már be is sietek a fürdőszobába.

A póló rajtam, az összes karkötőmmel együtt, a nyakláncom pedig szintén. Ezekkel nem érzem magam olyan meztelennek. Vonakodva lépek be a szobába. A combközépig érő póló alig takar valami a lábaimból, ha pedig ülök, hajolok vagy guggolok a fenekem gond nélkül elő tud bukkanni a textil alól.

A szobában nincs senki, ami kissé megnyugtat, de az nem, hogy villámlik, dörög, zuhog odakint. Adam biztos aggódik. Nadrágom zsebéből előkotrom a telefonomat, és kikeresem Adam számát.

- Lena! – szól bele a második csengetésre. Tudom, hogy a telefon a közelében volt, mikor hívtam.

- Adam! – szólok ugyanolyan hangnemben, mint ahogyan ő szólt bele előbb a telefonba.

- Ne viccelődj! – szól rám mérgesen. – Hol a francban vagy?

- Én… Dave-nél – mondom halkabban. Nem kockáztatom, hogy Dave meghallja, hogy róla beszélünk.

- Ti… lefeküdtetek? – nyel egy nagyot, ami még telefonon keresztül is hallatszik.

- Nem, dehogyis!

- És fogtok?

- Dehogyis, Adam! Majd holnap megyek, szia! – rögtön megszakítom a vonalat. Nem vagyok hajlandó tovább taglalni, mit tervezünk estére.

- Mit hisz? – ugrok egyet ijedtemben, mikor meghallom a mély, dörmögő basszust, ami lágyan teszi fel nekem a kérdést.

- Nem fontos – rázom meg a fejemet, de ahelyett, hogy ő ezzel beérné, és kisajátítaná a fürdőt közelebb jön.

- Mond el! – bíztat lágyan, halvány mosollyal az arcán, hátha ettől megenyhülök – és meg is enyhülök.

- Hogy mi… tudod… - nem akarom előtte kimondani a szót. Mintha egy kis tinédzser csaj lennék, aki a szülei előtt nem meri kimondani a „szex” szót.

Felnevet, megrázza a fejét. – Nem. Még nem most – aranyosan megpuszilja az arcomat, és besétál a fürdőszobába.

Én már az ágyban fekszem, Dave már nem zuhanyozik, azt hiszem, már csak öltözik a fürdőben, mert nem hallom a víz csobogását. Újra az ajkaimat harapdálom. Már tudom, hogy nem akar lefeküdni velem ma este, de akkor, miért hívott? Mi oka lenne? Mi jó származhat neki ebből?

Az ajtó nyílik, a tekintetem pedig rögtön Dave fedetlen, kidolgozott felsőtestére téved. Már a látványától is zavarba jövök. Be kell ismerni, hogy gyönyörű a teste, és ő maga is. Csak egy fekete alsónadrágot visel, és egy nyakláncot, amit a találkozásunk óta egyszer sem vett le. Elmosolyodik, mikor észreveszi a figyelme tárgyát. Rám kacsint. Pirulva, nevetve dörgölöm a fejem a párnába, így próbálom elrejteni a zavaromat, amit előtte persze felesleges rejtegetnem. Befekszik mögém a takaró alá, testét szorosan az enyémhez nyomja. Mellkasa a hátamhoz feszül, az ágyéka a fenekemhez simul, a combjai követik az enyémet. Egy keze a fejem fölött, másikat átveti rajta, így von közelebb magához. Minden félelmem elmúlik, még az a minimális is, ami eddig bennem volt. Megnyugszom, ellazulok, élvezem. Szemei automatikusan csukódnak le.

- Jó éjt, Lena! – suttogja.

- Jó éjt, Dave! – viszonzom a szavait.