PART FOUR

Sziasztok!
Hát jó későn, de megjöttem ezzel a résszel! Nagyon szépen köszönöm a blog első díját G. Teklának, már ki is tettem, nagyon, nagyon, nagyon jól esett, köszönöm!<3:) A kommentekért is iszonyat hálás vagyok, ezt nem tudom elégszer elmondani. Nagyon köszönöm, hogy olvastok!:D:$ Nagyon-nagyon boldog vagyok, bár a matekomon nem sikerült javítani (a Be mine blogomon már mondtam, de itt is szólok): a matekom a "béka segge alatt", szóval korántsem vagyok olyan szabad, mint eddig. Kevesebb időm lesz az írásra, ennek is köszönhetitek ezt a késői fejezetet. De megpróbálom úgy hozni a részeket, mintha semmi sem történt volna, de nem garantálok semmit! Lehet, hogy egy héten több rész is jön, de lehet, hogy hetek kimaradásával jön, még nem tudom, de remélem emiatt nem pártoltok el tőlem! Mindenesetre a jelenre koncentrálok, és most még nem tartok ott, hogy hetekig ne tudnék írni, szóval remélem tetszeni fog a rész!:)

xoxo* 

PART FOUR

 - Kellj már fel! – ugrál az ágyon egy lány – a hangjából ítélve. Résnyire nyitom a szemem, s meglátom szőke, rövid haját, amiről rögtön megismerem: Anne. Azóta, mióta ott voltunk a bárban, és beszélgettünk (ő volt a pultos lány) nagyon jó viszonyt ápolunk. Naponta beszélünk, azt hiszem megtaláltam az itteni legjobb barátnőmet.

- Visszamentünk az óvodába? – utalok az ágyon ugrálásra. Felülök az ágyon, és ásítok egy óriásit, közben pedig a hajamba túrok.

- Bajod van vele? – vonja fel a szemöldökét, és így von kérdőre engem.

- Mondtam én ilyet? – meg sem várom a válaszát besietek a fürdőszobába, s a zuhany alá állok.

Kicsit már felébredek, ahogyan a forró víz hirtelen rám zúdul. Közben a múltkori álmomon gondolkozom. Bármennyire is szeretném én, hogy Dave jó útra térjen, nem akarom, hogy én így gondolkozzak, így érezzek. Dave nem tett értem semmit sem a múltban, sem a jelenben, s én most akkor tegyek érte valamit? Két érzelem kavarog bennem, ha meghallom a nevét: a vágyakozás és a gyűlölet. Ez a kettő a legrosszabb párosítás, szinte már összeférhetetlen a két érzés, és egyszer az egyik elfogja nyomni a másikat… aztán kíváncsi leszek, melyik fog győzni!

- Siessél már! Mindenki rád vár! – dörömböl az ajtómon Anne.

Tegnap előtt Ed kitalálta, hogy neki elvonási tünetei vannak…, hogy mivel kapcsolatban? Azt nem mondta, de felhozta, hogy mind ugorjunk el New Jersey-be… és persze erre mindenki felvidult, mindenki belement. Reménykedtem, hogy én ebből kimaradhatok, mivel nem vagyok az a bulizós fajta, az alkohol pedig rám rosszabbul hat, mint más, normális emberre.

- Mindjárt! – rögtön kiszállok a zuhanyfülkéből és egy törölközőt magamra csavarva lépek ki a szobámba.

Boldogan veszem tudomásul, hogy Anne már elhagyta a szobát, ezért máris előkeresek pár egyszerű darabot, és felkapommagamra őket, majd az alig hordott Vans cipőmet is. A hajamat kifésülöm, és felkötöm, aztán már rohanok is lefelé úgy, hogy a lépcsőn majdnem a nyakam töröm ki.

- Csak óvatosan! – kacsint egyet Dave, ahogy elhalad előttem a lépcső alján. Gyilkos pillantásommal lyukat fúrok a hátába, de ő ezt nem veszi észre.

Csatlakozom a bagázshoz a nappaliba. Mindenki ott van; Adam, Ed, Andrea, Bella, Anne és Dave, meg egy ismeretlen srác. Megakad rajta a szemem, és nem csak az ismeretlensége miatt… gyönyörű barna szemeit az enyéimbe fúrja, s elmosolyodik, mikor észreveszi, hogy nem kapom el a tekintetemet. Szívem erős kalapálásba kezd, ahogyan elém sétál, hirtelen úgy érzem magam, mint egy tini lány, aki a suliban belezúgott egy srácba.

- Justin – nyújtja felém a kezét udvariasan, amire én rögtön elmosolyodom és a gesztust elfogadva; kezet rázok vele.

- Lena – mondom én is kurtán. A tekintetünk még mindig összefonódik, a többiek pedig síri csöndben állnak körülöttünk, s figyelik az eseményeket, ez viszont minket nem zavar, a szemkontaktus megmarad.

- Nem indulnánk már? – csattan fel Dave, amivel kiérdemli a figyelmünket.

Engem néz… Engem néz, s a tekintete szinte lángol… talán bejön neki Justin? Na, ez hülyeség! Dave pont nem az a srác, akiből ki tudja nézni az ember, hogy meleg!

- Jól van, haver, jól van! – veregeti meg a vállát Adam nevetve, majd Dave-t kikerülve a sporttáskájával elhagyja a lakást. Úgy volt megbeszélve, én zárom az ajtót, így a kulcsokat felkapom a feketére festett faasztal lapjáról, majd egy utolsó pillantást vetek Justinra, aki ezt tudomásul véve elmosolyodik, aztán hátat fordít, és követi a többieket.

Magamra kapom a táskámat, majd sietve kilépek a küszöbön, majd – véletlenül – kissé hangosan becsukom magam után az ajtót, és bezárom azt. A lift mellé helyezett gombbal „hívom” a szerelvényt, amivel a többiek már egy perce lejutottak a földszintre. A lift egy pittyegéssel jelzi, hogy itt van, s az ajtó ennek rendjeként nyílik ki a hang után. A liftbe viszont nem egyedül lépek be, társaságom akad, mégpedig nem is más, mint Dave. Egy szemforgatással veszem tudomásul, hogy felém fordul, s próbál kicsalogatni belőlem egy tisztességes szemkontaktust.

- Mit akarsz? – kérdezem meg a lényegre térve, és én is egész testemmel felé fordulok, ami talán kissé elbizonytalanít, de stabilan állok a „talajon”.

- Téged, hát nem világos? – simít végig gyengéden az arcomon. Talán normális esetben érzéseket váltana ki belőlem a tette, de miatta nem! Nem akarom, hogy akarjam őt! Nem engedhetem meg magamnak, hogy bármi vonzódást is érezzek az iránt, aki az életemet egy lejtővé varázsolta egy éjszaka alatt.

- Nem, nem az! Egyszer már megkaptál, akaratom ellenére, nem volt neked az elég? – kelek ki magamból erre az egy kérdésre is már. Nem akarom őt közel tudni magamhoz, ezért rögtön ellököm magamtól, amint közelebb lép hozzám.

- Lena…, miért vagy velem ennyire elutasító? – csattan föl mérgesen, s kezével üt egyet az ajtóba, majd az „Állj!” gombot nyomja meg, ami az utolsó emelet gombja fölött helyezkedik el.

- Mi a francot csinálsz? – emelem fel a hangom már én is, amint a lift nagy nehezen megáll két emelet között.

- Meg fogjuk beszélni – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon.

- Miért vagy ennyire erőszakos? – fordulok el sértődötten, így a hátamat mutatom neki, mire felnevet.

- Mint a dedóban! Komolyan ilyen gyerekes vagy? – fordít vissza maga felé a vállamnál fogva.

- Nem válaszoltál a kérdésemre.

- Te sem az enyémre! – vág vissza frappánsan, én viszont nem adom meg magam ilyen könnyen.

- Én kérdeztem előbb! – dobbantok a lábammal akaratom ellenére is, később viszont rájövök, hogy tényleg visszamentünk a dedóba.

- Mert – feleli egyszerűen egy vállrántás kíséretében. Az arca semleges, nem tudok leolvasni róla semmit, de a szemei tükrözik az érzelmeit: mérges… nem tudom, miért, de az. – Akkor az én kérdésem van soron.

- Mert – fordítom ellene a saját fegyverét, ami megint csak egy nevetést vált ki belőle. – Miről akarsz beszélni? – hagyom figyelmen kívül az előbbi megnyilvánulását, amit az az egy szócska váltott ki belőle.

- Érdekel Justin? – komorul el az arca, ahogyan kiejti a szavakat, s egy épp, egész kérdést formál belőlük.

- Mit érdekel az téged? – mondom neki félvállról, flegma arckifejezéssel, amit vele szemben már jól tudok használni.

- Csak mert! – von vállat.

- Mennyire bőbeszédű vagy ma! – a szarkazmus csak úgy csöpög a szavaimból, s ezt ő is észreveszi.

- Beszóltál? – támaszkodik a lift falának lazán, majd zsebre dugja kezeit.

- Nem bírlak – mondom egy kínos csend beállta után. A tekintetem az övébe fúrom, hogy ezzel is megnyomatékosítsam a mondatomat.

- Én bírlak téged – vigyorodik el pimaszul, a szemei csillognak, ami kissé megzavar, de hamar visszatérek a valóságba. – Csak Justint nem – morogja az orra alatt.

- Az engem nem érdekel! – csúszok le a lift fém oldalán, és a padlóra ülök, törökülésbe.

- Szóval még az előbb… jóval előbb feltettem egy kérdést…

- Sok kérdést tettél fel – szakítom félbe gúnyosan, csakhogy idegesítsem. Ezzel… a távoltartással, gúnyolódással, zártsággal próbálom visszatartani a „vágyakozó” érzéseket, amiket ő előidéz belőlem.

- De én erre az egyre gondolok: Miért vagy velem ennyire elutasító? – vonja fel a szemöldökét, szemeivel szinte követelik az igazságot, mintha ez egy fegyver lenne a kezében… a szemei.

- Még kérdezed? – csattanok fel, s felpattanok a lift padlójáról. Dacosan fúrom a tekintetem az övébe, kissé reménykedek abban, hogy a végén végre nem nekem lesz kínos, hanem neki. – Megerőszakoltál, Dave! – emlékeztetem már kissé nyugodtabban, mivel nem éri meg miatta felhúznom magam.

- Tisztában vagyok vele – ránt vállat, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. – De ez téged nem jogosít fel arra… - kezdene behúzni a csőbe, én viszont rögtön beléfojtom a szót.

- De igen! Ez engem mindenre feljogosít veled szemben! Szenvedtem, de te ezt leszarod, hát köszönöm szépen, még egy sajnálomot sem tudsz kinyögni! – méltatlankodom már erőteljes hangerővel. – Egyébként meg most mi bajod? Egy hétig nagyon jól elvoltál anélkül is, hogy hozzám szóltál volna!

- És téged ez zavart? – húzódik széles vigyorra a szája, s a köztünk lévő fél méter távolságot is lecsökkenti pár centire. Én rögtön szökni próbálok; egy lépést hátrálok, de mikor megállapodnék egy tökéletes újabb fél méter távban, ő megragadja az alkaromat, és magához ránt. A cselekedete először megrémít, déjà vu érzésem támad, ami ahhoz a bizonyos estéhez köthető. Remegő kézzel próbálom eltolni magam a mellkasánál fogva.

- Engedj! – nyögöm ki.

- Nem kell tőlem félned... – nevet fel, s ezzel egyben én döbbenten kapom fel rá a fejemet.

- Dave – sóhajtok fel, mire az arca lassan szórakozottról komollyá változik. – Természetes, hogy félek tőled. Félek, hogy újra bántasz... – a hangom a mondat végén akaratlanul is elcsuklik, és nemhogy elég lenne az gyengeségem jeléül, hogy beismerem ; félek tőle, még ezzel is bizonyítom.

- Nem tenném meg újra – suttogja olyan halkan, hogy én is alig hallom meg. A szemeim kikerekednek. Ez a férfi egy relytéj előttem! Úgy emlékszem azt mondta, hogy nem sajnálja... de még sem tenné meg újra?

- Annyira elegem van! – kelek ki magamból már visszafoghatatlanul. – Sajnálod? Mintha nem ezt mondtad volna! – emlékeztetem.

- Nem mondtam, hogy sajnálom! – enyhít a szorításán, de még most sem tudok kiszabadulni az így is erős szorításából. – Nem tenném meg utoljára, mert tudom, hogy rosszat tettem, de ez még nem jelenti azt, hogy sajnálom, amit tettem veled. Mármint... ezt most úgy értem...

- Nem érdekel – intem le a másik kezemmel, s ezzel belé is fojtom a szót, de az arcán látszik a csodálkozás, hogy én intem le, egy lány, és pont az a lány, akiről nem is képzelné. Megnyomom a Földszint gombot, aminek hatására a lift újra elindul.

Ő még mindig úgy áll mozdulatlanul, hatszorosára nőtt szemekkel, míg én magam elé bámulok. A szorítását mintha még mindig érezném a karomon, és halványan fáj is, de nem mutatom.

Feszült türelmetlenséggel várom, hogy a lift ajtaja kinyíljon, ami hamarosan meg is történik, én pedig sietős léptekkel sétálok ki az épület elé, ahol a többiek már a kisbuszban ülnek, és ránk várnak. Beülök Anne és Bella közé. Elől, a volánnál, Adam, mellette Andrea, Bella mellett Justin, egy üléssel hátrébb pedig Justin, és nem sokkal később Dave ül.

Az úton meg sem szólalok, ahogy Dave sem, amit Ad furcsáll is, de egyikőnk sem köti a többiek orrára a liftben történtket, nekik erről nem kell tudniuk! Nem voltam vele bunkó, ezzel teljes mértékben tisztában vagyok. Azt kapta, amit megérdemelt, sőt! Kevesebbet! Reménykedem abban, hogy ezzel lerendeztük, nem kell többet ezt megvitatnunk, sem semmi mást, de én is tudom, hogy ezek csak leány álmok. Még koránt sincs vége a mi múltunkból fakadó vitánknak.