PART FIVE

Sziasztok!
Nagyon későn hozom tudom! De ez a rész most több, mint 3 oldalas, pontosabban 3 és egy 3/4. Nagyon örülök a kommenteknek, amiket kaptam, nagyon jó látni, hogy ennyire tetszik a történet! Az oldalmegtekintések láttán majdnem leestem a székről! Még csak négy bejegyzés volt kint, de máris a 2500 oldalmegtekintéshez közelítünk. Nagyon-nagyon köszönöm!<3 Nem akarok sokat pofázni még csak egy dolgot: mint látjátok az oldalsávot teletömtem minden szarsággal, nos ott kint van a legújabb társoldalam, a képre kattintva megnézhetite Katie Boo csodás oldalát, a részek érkezéséről is kint egy modul, szóval így majd tudlak titeket értesíteni a rész érkezéséről!:) Jó olvasást!

xoxo*

PART FIVE

- Ezt vedd fel! – dob felém egy fehér, elől cipzáros ruhát Andrea. Magam elé tartva tanulmányozom a darabot, és közben fintorgok.

- Túl rövid – rázom meg a fejem, és visszadobom neki, de ezzel egyidőben kapok egy párnát a fejemre, amit nem más, mint Anne címez nekem.

- Nem rövid! – tiltakozik Bella hevesen, mintha olyat ejtettem volna ki a számon, ami törvénybe ütközően gyalázatos. – Pont jó! – javít ki, és Andrea kezéből kikapva a ruhát az enyéimbe nyomja, és beterel a fürdőszobába, majd becsapja az ajtót.

Felsóhajtok. Nincs mit tennem. Felveszem a ruhát, bár kissé nehezen a szűksége miatt. Próbálom az alját lejjebb húzni, hogy ne legyen ennyire rövid, de ha lehúzom, akkor pedig a mellem van kint, ezért inkább hagyom, ahogy van. Visszamegyek a hotelszobába, s mikor belépek minden szem rám szegeződik. Bella elmosolyodik, a szemei pedig azt mondják : ez a tökéletes ruha. Mintha az esküvőmre választanánk a ruhát, annyira meghatódnak.

- Csódás lábaid vannak, nem értem, miért nem mutogatod őket – sóhajt fel Andrea lemondóan. Tudja, hogy ebbe szívem szerint belekötnék, de nem teszem, csendben maradok.

- Ezt kell felvenned! – jelenti ki Anne, és kivesz egy fehércipőt a bőröndből, amiket vonakodva, de felveszek.  Legalább tíz centivel magasabb leszek, de nem zavar, mert mindig azért panaszkodom, hogy milyen kicsi vagyok. – És ezt – kapja el a kezem a szőkeség, és rányom egy arany, vastag karkötőt.

- Na, nem! Ez már sok! – jelentem ki, és készülök levenni az ékszert, de ekkor Adam nyit be a szobába, én pedig félbehagyom a cselekedetemet, hogy rápillanthassak.

- Lena! – csodálkozik el. A szemei hatszorosára nőnek, ahogyan végig pillant rajtam, és közelebb jön, hogy így is végig mérhessen. – Annyira... más... jó értelemben. Dögös vagy! – vigyorodik el, és egy utolsó pillantással még méltat, majd a többiek felé fordul.  – Tíz perc! – mondja, majd már el is tűnik a helyiségből. A lányok már kész harcifelszerelésben tipegtek topogtak. Bella egy széket hoz nekem, amire rá is ülök. Andrea egy alapozóval a kezében elém sétál, és elkezdi a tökéletesítésemet. Nyugodtan tűröm, ahogyan a szemceruzával ugyeskedik, ahogy vékony csíkot húz a szemhényemon a szemhéjtussal, ahogyan a pirosítót óvatos mozdulatokkal felviszi az arccsontomra, s ahogy az enyhe rúzst felkeni az ajkaimra. Eközben Belle a hajamat fésüli ki, és igazgatja el. Nem sok mindent csinál vele, amiért hálát adok az égnek.

- Kész! – jelentik be szinte egyszerre. Andrea büszke mosollyal az arcán eláll az utamból, hogy oda tudjak sétálni a tükörhöz, amit meg is teszek.

Mintha egy teljesen új személyt fedeznék fel, aki ugyanazzal a barna szemmel pillant vissza rám, mint amilyen nekem van. A bőre is ugyanolyan fehér, mint az enyém, csak talán az arca simább, és hibátlanabb. Hihetetlen, hogy ez én vagyok! A szemeimet Andrea kihangsúlyozta, de csak diszkréten.

- Tetszik? – kérdezi meg Bella, mire én megprödülök.

- Imádom – vigyorodom el, a szó hallatára a lányok pedig ujjongásba kezdenek. Talán azt gondolták, hogy fennáll a veszély arra, hogy nem fog tetszeni, de megnyugvásukra, beleszeretek az új külsőmbe.

A szórakozóhely tele van tinédzserekkel, és harminc év alattiakkal. A halvány fények hangulatot adnak a dohányfüsttel, alkoholszaggal teli klubbnak. A táncparketten állók a zene dübörgő ritmusára vonaglanak. Negy órája vagyunk itt. Azalatt a negyed óra alatt semmi sem történt. A lányokkal táncoltunk, Ed egyszer csatlakozott hozzánk. Adam-et, Justin-t és Dave-et nem láttam, nem is együtt jöttünk ide.

- Szia – hallok meg egy kellemes hangot a hátam mögül. A zene hangereje miatt nem ismerem fel a tulajdonosát, de mikor megfordulok rögtön szembesülök a kellemes meglepetéssel.

- Szia – rögtön mosolyra kúszik a szám, amikor meglátom Justin ragyogó szemeit, ahogyan végig mér. Kissé belepirulok az égető pillantásába, de próbálom leplezni a zavaromat.

- Gyere, táncoljunk – kapja el a kezemet, s választ sem várva behúz a táncolók tömegébe. Mikor talál egy megfelelő helyet, ahol elszigetelődhetünk a többiektől. Szembefordít magával, és egész testével hozzám préselődik, ami egy percig összezavar, majd ellazulok, és belegondolok abba, hogy nincs mitől félnem, nem kell feszültnek lennem, hisz’ ő mégsem harap!

Ritmusra mozgunk, a szívünk egy ütemet jár, és ez így van helyén. Időközben hátat fordítottam neki, úgyhogy most a mellkasa a hátamnak feszül. Kezei a csípőmön, az arca pedig a nyakamhoz közel. Lehelete csiklandozza a bőrömet, szinte már libabőrös leszek tőle, és a közelségétől. A csípőmet gátlások nélkül tekerem, pedig ez rám nem jellemző.

Egy idő után Justin gondol egyet, és megáll, nem táncol tovább. Megfordulok, hogy lássam, mi a baj, de egy pillanattal később már a szeme csukva, és élvezem, hogy ajkai az enyémre tapadnak. Sokáig csak mozdulatlanul állunk, majd a nyelve bebocsátást kér a számba, én pedig ezt meg is adom neki. Forró csókolózásba kezdünk, amit egy torok köszörülés zavar meg. Elszakadunk egymástól. Justin felvont szemöldökkel pillant el a vállam fölött. Nem tudom, mit néz, ezért kíváncsian fordulok meg ismét. Dave ingerült pillantásával kerülök szembe. Nem tudom, mit reagáljak arra, hogy Justin egy mondattal itt hagy minket.

- Velem jössz – mondja, s a csuklómnál fogva kihúz a tömegből. Egyenesen a női mosdóba . Nem tudok ellenkezni, a testem tehetetlen az ő erejével szemben.  Miután beráncigál, bezárja az ajtót. Senki sincs az illemhelyen, csakis mi. – Nem beszélsz többet vele – jelenti ki keményen. Az állam a földet súrolja, ahogy meghallom a mondatot. Nem parancsolhat nekem! Nem rendelkezhet felettem, neki ehhez semmi joba!

- Tessék? – háborodok fel rögtön, és kissé felemelem a hangom, bár ebben a helyzetben nem csodálkozom emiatt. – Nem vagy az apám! Nem vagy senkim, mégis parancsolgatsz! Semmi közöd ahhoz, hogy kivel, hol és mit csinálok! – kiabálom. Talán kissé most túlreagálom ezt, hisz’ Dave természetétől fogva írányítani akar engem, de most betelt a pohár! Hogy gondolja, hogy egyszerűen csak szól és én ugrok? Hogy gondolja, hogy amit mond, azt én ellenvetés nélkül megteszem?

- Igenis van közöm hozzá! Csak meg akarlak óvni egy b*szott nagy csalódástól! – közöl velem egy burkolt tényt, miszerint Justin nekem egy óriási hiba lenne, és csalódnék benne. Akiben eddig a legnagyobbat csalódtam életemben, az mégis Dave...

- Akkorát nem csalódnék benne, mint benned csalódtam akkor! – suttogom, a szemeim a padlóra ragadnak, s úgy nézem, mintha valami érdekeset látnék ott.

- Lena! – nyög fel kelletlenül.

- Ne mondj semmit! – teszem fel a kezem, hogy ezzel leintsem őt, mielőtt még mondana bármit is.

Nem vagyok már kíváncsi a magyarázataira. Nem akarom újra hallani, hogy nem bánta meg, hogy nem sajnálja. Valami újat akarok hallani, amit – tudom – sosem fogok tőle, pedig csak egy szó: sajnálom. Ezt akarom! Csakis ezt az egyet, és mivel ez neki olyan orbitális nagy dolog, rögvest túl is lépnék rajta, mert neki egy nagy dolog... sokat jelent neki ez az egy szó, így nekem is, ha kimondja.

- Állj meg! – kapja el erősen a csuklómat, mikor a kilincsért nyúlok, és visszaránt, majd a falnak nyom. Csupasz karomon megérzem a fal csontig ható hidegét, aminek hatására libabőrös leszek. Forró lehellete viszont égeti az arcomat, amihez az övé vészesen közel van.

Nem tudok mozogni. Nem azért, mert fog, hanem azért, mert megdermedek a közelségétől.  A mellkasom fel-le jár az egyre gyorsabb lélegzet vételem miatt.

- Tetszik ez a ruha – mondja széles mosollyal az arcán, és feltűnően a delkoltázsom felé pillant, s meg is állapodik ott. Nyelek egy nagyot, amit ő is észrevesz, így a tekintete visszatér az arcomhoz. – Nem lehetsz vele! – vág egy fintort, amivel kifejezi, mennyire nem bírja Justin-t.

- Már miért ne lehetnék? – csattanok fel újra, a kezemet pedig mozdítanám, de mindkettőt a falnak nyomja.

- Mert nem engedem! – rántja meg hanyagul a vállát, mintha ez egy magától értetődő válasz lenne a kérdésemre.

- Nem tarthatsz távol tőle – rázom meg a fejem.

- Ó, dehogynem ! – nevet fel, majd egy félmosolyt villan rám.

- Miért , Dave? Miért akarsz te ennyire távol tartani tőle? – egy kinemejtett szitkozódás van a mondat végén, amit ő is érezhet a hangsúlyom által.

- Mit érdekel az téged? – löki nekem flegmán, rögtön el is enged, és egyedül hagy a női mosdóban. Mint aznap este a bárban, most is nyomott hagy a csuklómon erős szorítása. Az ujjai kirajzolódnak falfehér bőrömon, én pedig hitetlenkedve, kissé dühösen hagyom el az illemhelyet.

Mihelyst kilépek Bella kapja el a kezemet, és óriási mosollyal az arcán arrébb ráncigál, egy sarokba.

- Mit csináltatok? – támad le rögtön a kérdésével, a hangjában hallani az izgatottságot.

- Semmit – rázom meg a fejem hevesen, nehogy valami olyasmit gondoljon, ami nem történt meg.

- Na, persze! Látom ám, hogy néz rád, majd’ felfal a szemével – kuncog kislányosan. – Neked nem jön be? – vonja fel a szemöldökét, mire én összeráncolom a szemöldökömet.

- Mi? – szerintem rosszul hallok... vagyis remélem. Erre a kérdésre pont nem akarok válaszolni ! Nem szeretek hazudni, de az igazat sem szeretném elmondani. Főleg nem neki, aki köztudottan pletykás.

- Tetszik neked? – teszi fel újra a kérdést artikulálva, vontatottan, mintha valami baj lenne a fejemmel.

- Ki? – próbálom arra sarkallni, hogy inkább adja fel a kérdezősködést.

- Dave!

- Én... izé... tudod... igazából... hát... – nem tudok hazudni. Ha próbálok, akkor mindig dadogni kezdek, és ez most is megmutatkozik, Bella rögtön veszi is az adást, és úgy sikít fel, mint egy őrült kismalac. Karon ragad, és húzni kezd maga után. Utálom, hogy ma mindenki a karomnál fogva ráncigál! Ez náluk tuti egy hobbi...

A két másik csajnál kötünk. Bella persze rögtön el is újságolja az újonnan megtudott hírt, miszerint nekem bejön Dave. De ez nem igaz ! Mármint... kétségtelenül helyes... sőt! De félek tőle, még mindig.

- Összehozunk vele! -  vágja rá Anne egy vigyorral az arcán. Itt mindenki megbolondult?

- Nem akarok vele összejönni! – tisztázom, és kínomban lehajtom az Andrea előtt lévő barnás-sárgás italt, aminek az íze semmire sem emlékeztet, a torkomban viszont valaki tüzet gyújt. Egy pillanatra elhomályosul előttem a világ, majd újra kitisztul. Visszafordulok a többiekhez.

- Hát, persze! – legyint Bella szarkazmussal átitatottan.  – Na, gyere! – szól Anne-nek, aki felpattan és követi a Dave felé tartó Bellát.

Egy sóhaj kíséretében elfoglalom Anne előbbi helyét. Andrea elmosolyodik, és kér még egy pohár olyan sárgás-barnás löttyöt, pluszba nekem is rendel egyet.

- Tényleg nem akarsz összejönni Dave-vel? – érdeklődik Andrea, mikor a pultos srác elénk löki az italunkat. Ő belekortyol a sajátjába, én csak piszkálom a poharat.

- Nem tudom – rázom meg a fejem tanácstalanul. Igen, vonzódom hozzá, de a félelem elnyomja a vonzalmamat, és még mindig nem estem túl azon, amit tett.

- Én erre a kérdésre rávágtam volna, hogy de! – nevet fel, s újra szájához emeli az italt, és a felét kiissza. – Dave isteni az ágyban! – sóhajt fel, mire nekem egy ráncot varázsol a homlokomra. A gondolatok átfutnak az agyamon, nem értem. Ő ezt honnan veszi? Beugrik... Nem hiszem el, hogy Dave és Andrea... azt hittem a vöröske nem egy könnyen kapható lány.

- Ti... ? – kezdek bele a kérdésbe, de félbeszakít, és ezennel hálás vagyok neki, mert nem tudnám értelmesen befejezni a mondatot.

- Igen – bólint. – Szerelmes voltam. Ne értsd félre, a voltam nagyon nagy szó, mert már nem érdekel. Becsapott, ez van – von vállat, és kiissza a pohár tartalmát.

Azt hiszem, erre nekem is innom kell. Megragadom az előttem lévő poharat, és az egészet, ami benne van, a gyomromba küldöm. Andrea felnevet ezt látván.

- Bejön neked, látszik – mosolyog rám. – Dave-nek is bejössz. De ezt egyikőnk sem tudja biztosra, csakis Adam vagy Ed. De látszik, hogyan néz rád.

Miért van az, hogy csak én nem látom, ‘hogyan néz rám’ ? Én nem látom, hogy bejönnék neki, és nem is várom ezt tőle, mert nem szeretném, hogy bármit is akarjon tőlem. Lehet, hogy meg van a vonzalom (az én oldalamról), de ez még nem jelenti azt, hogy amit érzek iránta az felhőtlen, és olyan, mint egy szivárványokkal teli mesében, ahol mindig kék az ég, zöld a fű, pillangók és madarak repülnek a réten. Ez a valóság! Itt el kell fogadni azt, amit dob a gép. Nekem a sötét múltat dobta, és én ezzel nem vagyok megelégedve. Nem akarom Dave-t, nem akarok semmit, ami a személyével jár. Csak azt akarom, hogy eltűnjön az életemből a hozzáfűződő múltammal együtt! Nem akarok segíteni rajta… nem érdemli meg. Megerőszakolt, és még én segítsek neki? Nem!