PART TWO

Sziasztok!
A csoportban kitett poszthoz elnyomó többségben (mindannyian, akik írtak) azt mondtátok még ma legyen meg a második fejezet, hát itt van! Holnap nem tudom hozni, mert a másik blogomra írom a fejezetet még ma, és holnap, aztán csütörtökön sem, sőt pénteken sem, mert akkor is a másik blogommal leszek elfoglalva. Hoztam volna én ezt a részt előbb is, de biológia versenyen voltam, ami nem mellesleg viszonylag jól sikerült, mivel a 32 gyerekből, én a nyolcadik lettem, szóval büszke a fejem! (:D) Nem mellesleg köszönöm azt a négy kommentet, azt 11 pipát (Elolvastam: 5, Tetszik:6), a 14 feliratkozót, a több, mint 400 oldalmegtekintést, és azt, hogy olvastok! Enternal dreamer♥ kommentjét olvasva rendesen bekönnyeztem, nagyon édes, hogy ennyire tetszik már a történet! Diana.*, Katie Boo, Li ttle kommentjein pedig szintén vigyorogtam, nagyon köszönöm mindet, nem sokára válaszolok is rájuk!:) Most viszont olvassátok szeretettel, és Hero-érzéssel, ebben a részben sok-sok Dave-Lena van, ami nem igazán pozitív Lena részéről, a történet részéről viszont igen, szóval (dobpergés) itt a rész! Jó olvasást!:)

xoxo*

PART TWO

- Gyere, ülj le mellém! – paskolja meg a maga melletti üres helyet Bella. Kénytelen vagyok a tekintetemet elszakítani Davétől. Rámosolygok a lányra, majd helyet vonakodva helyet foglalok az előbb általa érintett széken. – Honnan jöttél? – érdeklődik rögtön kíváncsiskodva, közben pedig az asztalra támaszkodik, hogy jobban tudja figyelni az arcom.

- Bostonból – mondom, s óvatosan rásandítok Dave-re, aki árgus szemekkel, feszülten figyel engem.

A szívem olyan hevesen dobog, hogy attól félek kiugrik a helyéről. A kezeim görcsösen szorongatják a pólóm alsó szegélyét, míg erőltetett mosollyal az arcomon figyelem a felém fordult öt arcot, de leginkább Dave-t. A félelem lassan úgyérzem úrrá lesz rajtam, s éppen ezért vagyok feszült; próbálom türtőztetni magam és a könnyeim.

- Miért jöttél New York-ba? – kérdezi meg a vörös fiú, Ed szintén nagy mosollyal az arcán.

- Mert… - kapom felé a fejemet, így újra megszakítom a szemkontaktust Dave-vel – mert…

- Mert kellett neki a nyugalom – vág közbe Adam, mire én hálásan pillantok felé, és alig láthatóan eltátogok egy köszönömöt, míg a négy ember felé fordul.

- Akkor nem jó helyre jöttél! – rázza meg a fejét Andrea nevetve. Értetlenül nézek rá, mire magyarázásba kezd: - Mármint, New York nem a legnyugisabb város, ha érted, hogy értem. Itt mindig történik valami!  Még éjjel sem nyugszik a város, nemhogy nappal! – legyint egyet, és belekortyol piros italába, ami után fintorog egyet, jelezve, hogy nem a leggyengébb a hatása.

- De biztos jobb, mint Boston – mondom ezzel kissé kimagyarázom magam.

- Miért, mi van Bostonba? – kapja fel a fejét Bella kíváncsian. A szeméből ki lehet olvasni a kislányosságot, a turpisságot, pedig nálam biztosan nem fiatalabb, mégis nagyon gyámoltalannak tűnik!

- Ö… kikötő? – teszem fel a kérdést leginkább magamnak, s a kérdésben elrejtem ezt: Én teljesen hülye vagyok? Ennél nagyobb marhaságot nem is tudnék már kitalálni!

Egyszerre hangzik fel a nevetés az asztalunktól, Dave-re pillantok, aki lehajtott fejjel elereszt egy kisebb mosolyt lehetőleg úgy, hogy azt én – vagy talán a többiek se – lássam.

A kérdésekre felelgetek, bár nincs kedvem hozzájuk. A két lány nagyon kedves, Andrea kissé élesebb stílusban, de Bella végtelenül aranyos velem. Ed néha elejt egy kérdést, amire én semlegesen bár, de válaszolok. És, hogy miért semlegesen? Dave kevesebb, mint három éve megerőszakolt… nem hiszem, hogy Ed annyira más lenne, ha vele barátkozik.

- Mindjárt jövök – állok fel ezzel megtörve a kérdés-válasz láncot, amitől már a falra mászok.

Először csak nyugodtan, majd egyre gyorsabban haladok a mosdó felé, már-már célként fogom fel, egy menedékként, ahol nem kérdezgetnek a múltamról.

Arról a múltamról, amiben Dave is helyet foglal magának, a fájdalmas emlékekkel párosítva. Ha tehetném elmenekülnék előle…, de nem teszem, mert akkor ő nyerne. Inkább teszek úgy, mintha nem is tudnék már erről semmit, mintha elfelejtettem volna, minthogy nyíltan beismerjem, hogy győzedelmeskedhet felettem, hogy elnyomhat, hogy hatással volt rám azzal a dologgal, amit akkor tett.

Az óriási tükörben, ami a három mosdókagyló fölé van helyezve, megnézem magam. Az arcom meggyötört, kissé fáradt, nem csodálkozom. Felsóhajtok, és kezet mosok, majd egy törlőkendőben, úgy ahogy szárazzá varázsolom hófehér kezemet. Megigazítom a hajamat, majd nagy nehezen ráveszem magam, hogy visszamenjek oda, ahol gyilkos tekintettel bámul rám az életem megrontója. Kilépek a női mosdóbon, de egy pillanat múlva vissza is kerülök oda egy erős karnak köszönhetően, ami durván húz be a helyiségbe, majd kulcsra zárja az ajtót. A falnak préselődve, kitartóan nézek a zöldszempárba, ami képes lenne ölni is.

- Miért csinálod? – üt egyet ököllel a falba dühösen, míg a másik kezével a fejem mellett támaszkodik meg. Az arcunk csak öt centire van egymástól, engem viszont ez nem hoz zavarba. A múltja, ami összeköthető az enyémmel lehetővé teszi, hogy ne gondoljak rá úgy, mint egy normális férfira, aki képes lenne hatást gyakorolni akár a testemre, akár az érzelmeimre.

- Mit? – kérdezek vissza semleges arckifejezéssel.

- Miért teszel úgy, mintha kib*szottul nem tudnád, mi történt? – morogja, s szinte már köpi felém a szavakat. A tekintete láttán egy pillanatra elbizonytalanodom, de beugrik, hogy nem szabad gyengének mutatnom magam. Nem szabad, hogy lássa rajtam a félelmet!

- Mert nem tudom – vonok vállat hanyagul, és én ezzel le is zártnak tekintem a témát, ő viszont nem. Miután próbálok kiszabadulni a karjából álló cellából, amit körém von, ő a pultnak dönt, s erőteljesen nyom a vörös márványból készült állítmánynak, ami egyre jobban kezd fájni, de nem szólok, csak csöndben állom a tekintetét.

- Mindketten tudjuk, hogy hazudsz – ereszt el a mosolyt, ami jobban hasonlít egy vicsorgásra, mint egy kedves gesztusra. – Miért nem mondod el Adamnek, hogy mit tettem? Miért nem mondod el Ednek, Andrea-nak és Bella-nak? Megtehetnéd! – emeli fel minden egyes szónál a hangját, de nem rémülök meg, tartom magam.

- Nem tudom, miről beszélsz – sziszegem erőteljesen, és újra próbálom kiszabadítani magam, de most sem szárnyalom túl az ő erejét, sőt, az újabb próbálkozásommal elérem, hogy még szorosabban fűzze az ujjait a csuklóm köré. Csípőjét az enyémnek nyomja, ami egy morgást, és egy szélesebb vigyort vált ki belőle, míg én fapofával bámulok vissza rá.

- Már megint hazudsz! – nevet fel halkan, s az ég felé emeli a tekintetét, mintha csodát várna, majd újra rám emeli, de cseppet sem lesz kedvesebb sem a mosolya, sem a szemeibe tükröződő érzések. – Szóval azt szeretnéd, hogy emlékeztesselek? – simít végig az arcomon, így a bal kezem szabadjára engedi. – Boston, 2012. december harmadika. Te egyedül, mi hárman. Én voltam az első. Először visszakoztam, majd belementem a játékba, és tudod, mit? – költői kérdésnek szánja, nem válaszolok. A fogaimat csikorgatom, mikor újra bevillannak az emlékképek, amikor sírtam, sikítottam miatta. Dave miatt. – Rohadtul nem bántam meg! – vigyorodik el újra, bár ez a mosoly már inkább önelégültnek tűnik. – Mert élveztem, ahogy…

- Állj! – kiáltok összeszorított szemekkel, s az elkövetkezendő pillanatban már átkozom is magam. Viszont reális gondolkodással mégsem én vagyok a hibás, amiért ennyire fájnak az emlékek; ez nem múlik el röpke pár év alatt, ennek nyoma marad, s ez benne mély nyom, ami nem méltóztatik eltűnni egy ideje, én pedig kénytelen vagyok együtt élni ezzel a folttal, ami bepiszkítja a múltamat.

- Nocsak, mégis emlékszünk? – szorítja újra a csuklómat a márványnak már erőteljesebben, mint az előbb. Fájdalmasan felszisszenek, ahogyan érzem, hogy a márványpult éles széle bevág a csuklómnál. – Akkor újra megkérdezem! – szűri a fogai közt, s nyomatékot ad a mondatának azzal, hogy még jobban a pultnak nyom. – Miért nem kürtölöd világgá? Megtehetnéd! – ismétli magát. – Ne legyen félreértés, édes, ha bárkinek is elmondanád annak következményei lennének, csupán kíváncsi vagyok!

- Adam tudja – mondom elhaló hangon, de már kerülöm a tekintetét.

- Ó, szóval árulkodtunk? – a szorítása fokozódik, én pedig újra felszisszenek a pult szélének bevágása miatt. 

- Nem tudja, hogy te voltál – rázom meg a fejem, miközben próbálok értelmesen beszélni a fájdalom ellenére. – Csak azt tudja, mit történt, de fogalma sincs arról, hogy neked ehhez közöd van.

- Rendben – bólint egyet, majd mintha jól végezte volna dolgát elenged, a tükörben megigazítja a haját, s egy mosoly kíséretében kinyitja az ajtót, és elhagyja a női mosdót.

A csuklómat dörzsölgetem, és veszem a bátorságot, hogy ránézzek. Ujjainak helyén piros folt díszeleg az egyébként fehér bőrömön, ezért a pólóm ujját teljesen lehúzom, hogy takarja az újonnan szerzett „sebet”. Felnyögök az előbb történtekre visszagondolva, majd kétségbeesetten beletúrok a hajamba… fogalmam sincs, mi volt ez. Tudom, emlékszem arra, mit mondott, de nem tudom felfogni. Alapjáratban megfenyegetett, kissé burkoltan, mégis nyilvánvalóan. Dave természete egyre jobban megrémít, mintha nem lenne elég még az is, hogy van egy közös, ám borzalmas „élményünk”, amit én próbálok elfelejteni, ő viszont ezek szerint nem.

Nem tudok akkora erőt venni magamon, hogy szimplán kisétáljak, mintha semmi sem történt volna. Egyszerűen nem menne, ezért az egyszerűbb megoldást választom: elmenekülök a probléma elől… szó szerint.